Új kötet a nagy püspökről – Márton Áron: Ünnepi beszédek I.

78

Tizenhatodik kötetéhez érkezett a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadó Márton Áron hagyatéka című hézagpótló, Erdély nagy püspöke életútjának és munkásságának jobb megismerését szolgáló könyvsorozata. A napokban megjelenő kötetet dr. Marton József teológiai professzor és Kuszálik Péter bibliográfus ajánlja az olvasó figyelmébe.

Sorozatunk 16. kötete az Alkalmi beszédek címet viseli. Ezúttal is a kéziratos hagyatékra támaszkodtunk, a Márton Áron Múzeum és a Batthyaneum dokumentumaiból válogattunk. A beszédek (és néhány levél) témáját illetően gazdagabb a válogatás, a vallási ünnepekhez kapcsolódó szentbeszédek mellett tanév- és kiállításmegnyitó szónoklatokat, sírbeszédeket, köszöntőket; jubileumi vagy ünnepi felszólalások, zeneesztétikai előadások vázlatait találhatják a kötetben. Az időhatárok 1925-től 1973-ig terjednek, a súlypont a harmincas-negyvenes évekre esik.
A kötet anyaga két csoportra osztható. Az első részben a kronológiai szempontot másodlagosnak ítéltük, a (szent) beszédek sorrendje a liturgikus év felosztását követi: advent első vasárnapjától Krisztus Király ünnepéig. Majd a halottak napján elmondott egy-egy beszéd után vegyes tartalmú szövegek következnek.
Márton Áron papsága idején (1924–1938) a katolikus egyház, akárcsak a többi vallásfelekezet, szabadon szerveződhetett és működhetett, intézményei, hitbuzgalmi egyesületei átszőtték a lelkipásztori munkát. Az intézményesült vallási mozgalmak ünnepei kiváló alkalmat jelentettek a fiatal papnak, hogy ezeken a találkozókon is szívhez és észhez szóló beszédeket mondjon.
Papi szolgálatának korai állomáshelyein (1924–1931 között: Ditró, Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Talmács/Nagyszeben, Gyulafehérvár) is alkalma volt megcsillogtatni szónoki képességeit, ám azzal, hogy 1932-ben – ifjúsági lelkipásztor és akadémiai hitszónok címmel – Kolozsvárra helyezték, tennivalói megsűrűsödtek. Márton Áron a jövő nemzedék nevelőjeként nemcsak ismert, hanem elismert is lett.
A tényt – hogy egyetemi lelkésszé lett – életrajzírói is megemlítik, viszont eddig még nem idézték az akkori időkben elmondott valamely beszédét, amelyből az olvasó közvetlenül megismerné azt a hatást, amely a korabeli hallgatóságot érhette. Kötetünkbe néhány ilyen beszédvázlatot is fölvettünk. Kongregációkra és legényavatásokra írt beszédei közvetlen hangnemben íródtak. Már a közvetlen megszólítással is baráti légkört teremt – „Oh, fiúk, testvéreim!” –, s a beszédeket átszövi a hallgatóik iránti szimpátia, vívódásaiknak megértése.
A „miért kell tisztának maradnotok” kérdésre imigyen adja meg a választ: „Azért, fiúk, mert az erőtökre később lesz szükségetek, s mert a saját és az emberiség jövendőjét, a mostani szerencsétlen jelen helyett a boldogabb jövendőt nektek kell felépítenetek. Minden boldogság tőletek függ, s ez csak akkor lesz meg, ha tiszta nemzedék maradtok.”
A hallgatóság helyett teszi föl a kérdést, tudván tudva, hogy mi foglalkoztatja az ifjakat: „jönnek ugyanúgy, szakadatlan ismétlődéssel, még vadabb, hangosabb zajjal a kísértések. Mintha a fellázadt pokol volna körülöttünk és bennünk. Hát mit tegyünk?! (…) Úgy van, fiúk! A kérdésetek jogosult, beismerem. Az aggodalmatok nem képzelődés, nem kitalálás, nem hazug mentegetőzés a sok felhozott nehézség. A bűnös hajlam ott van bennetek, és ott jár ezer ártalmas fegyverrel és ezer jól leplezett tőrrel közöttetek. S igazatok van, hogy nehéz. És később még nehezebb lesz. Hát mit tegyetek? (…) Tehát igaz, hogy nehéz, de nem lehetetlen. És fiúk, ti leventék vagytok, s a levente gondolkozásmód, felfogás szerint annyit jelent, hogy nem lehetetlen, csak nehéz. Nehézséget pedig a levente nem akar ismerni. Neki azok előtt nem szabad megtorpanni. Hisz harcosnak készül, ezer veszéllyel akar szembenézni.” A kötet első szövegét – Beszéd a katolikus főiskolá­sok adventi estjén, 1939. dec. 9. – már püspökként mondta el; a hangnem közvetlen ugyan, de a mondandó veretesebb, s az útmutatás egy kis történelmi leckét is tartalmaz (retorikai fogásként az ismétlést is alkalmazza). A megszólítás még a fiataloknak szól, de a konklúzió már az érett, felelősségteljes férfiakat célozza:
„Ennél azonban szembetűnőbb és megdöbbentőbb a nagy adventi jegy, ami a modern lélek arcán ott ül: a várakozás. Az eszmények forgatagából, a rohanó élet zajából, a meglepő fordulatokból, ebből az egész őrült kavargásból, összevisszaságból, fülsiketítő hangzavarból, amibe a világ beleszédült, mint kisiklott mozdony füttye az éjszakában, egyetlen kérdés sikoltoz: mi lesz?!
Minden bizonytalan és mindenki nyugtalan. És mindenki vár valamit: a tömegből a férfit, aki célt mutat, a hangzavarból az igét, amely megváltással biztat, az eseményektől a fordulatot, amely a szabadulást hozza. Ha valaki kiáll és bátran elkiáltja magát, tömegek sorakoznak mögéje gondolkozás nélkül. Az sem baj, ha csalódnak, megint várnak… Az egész világ – mint egy tehetetlen, megriadt, szomorú sereg – adventi várakozásban virraszt, pattanásig feszült idegekkel, sajgó szemekkel, zsibbadt aggyal várja a hajnalt…”
A kötet anyagából kiemelkedik az 1938. márc. 13-án elmondott beszéd. Nagyböjt 2. vasárnapján a következő szavakkal kezdte beszédét, az akkor még csak papként szolgáló Márton Áron.
„Püspök Urunk Őnagyméltósága a kormány rendelkezése folytán előírta, hogy a mai vasárnap ünnepélyes istentisztelet keretében a hazaszeretetről, a polgári erényekről és az államfő iránti köteles tiszteletről szóljunk híveinkhez; a beszéd végén pedig hirdessük ki a feloldozást minden olyan eskü alól, amit bárki a hivatali vagy királynak tett hűségeskün kívül bármilyen címen vállalt volna.”
A beszédet elolvasván olvasóink is meggyőződhetnek arról, hogy a feladatot sikeresen oldotta meg Márton Áron; érveit olyan óvatosan vezetgette, hogy az egyház egy lépést se hátráljon meg a hatalommal szemben, ugyanakkor népe fájdalmáról és elvárásairól is megemlékezzék. Mindezt olyan politikusan, hogy a hatalom egyetlen kijelentésébe se köthessen bele, s a hívek se érezzék a lemondás vagy a meghátrálás szándékát. (…)
1938. aug. 14-én az egyházközség közgyűlése Márton Áront plébánossá választotta, 21-én pedig Vorbuchner püspök kinevezte őt plébánosnak, szolnok-dobokai kerületi főesperesnek, ugyanakkor székesegyházi kanonoki kitüntetést is kapott. Vorbuchner püspök hirtelen halála után négy nappal (1938. szept. 14.) a Szentszék a Gyulafehérvári egyházmegye apostoli kormányzójává nevezte ki. A tényállás szerint Márton Áron a ’pénzügyi sikertörténet’ után megállíthatatlanul emelkedett az egyházi hierarchia lépcsőin… Mielőtt bárki karrierépítéssel hozná kapcsolatba a történetet, az olvasók figyelmébe ajánljuk Márton Áron püspöki címerének jelmondatát: Non recuso laborem. E mondat Tours-i Szent Mártontól származik, kiegészített magyar fordításban így hangzik: „Uram, ha népednek szüksége van rám, nem vonakodom a munkától.”
S az 1939-es püspökszentelést követő 42 év valóban munkával telt…

A cikk a Hargita Népe március 15-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.