Tűzzel írt képek

16

Elekes Gyula újabb egyéni kiállítással jelentkezett tegnap Csíkszeredában, a Megyeháza Galériában. A tűzzománc-alkotásokat felvonultató gyűjteményes kiállítás anyagát, a használt technikát, no meg a művész életútját Kovács Árpád művészettörténész mutatja be.

Elekes Gyula igazgató úr, sokunk kiváló barátja, megbecsült és elismert tűzzománcművész újabb egyéni kiállítással mutatkozik be Csíkszeredában, ahol természetesen nem ismeretlen, hiszen 2014 márciusában a Csíki Székely Múzeum Kossuth utcai galériájában volt egyéni kiállítása, majd a múlt év tavaszán Botár László festőművész barátunk meghívására részt vett a csíkszeredai Free Camp Nemzetközi Alkotótáborban. Itt többnyire biblikus témákat jelenített meg, a kiállításon látható volt egy vegyes technikával készült korpusz és a Megyeháza Galéria falai között kiállított műveiből is jól rá lehetett érezni művészetének tematikájára, melyben szülőföldjének, a Székelyföld népművészetének motívumvilágát és annak szimbolikus tartalmait dolgozza fel, értelmezi újra.
Ennek a kiállításnak a célja egy kicsit megmutatni, bemutatni terjedelmesebben, nagyban mindazt, amit 40 éven keresztül próbált Elekes Gyula megtanulni, elsajátítani a tűzzománcozás egyszerre nehéz és szép világában. A tűzzománc ugyanis egy olyan műfaj, ahol folyamatos a tanulás, a kísérletezgetés. És én úgy gondolom, hogy az elmúlt negyven év alatt kiforrott egy egyéni mondanivaló, egy egyedi technika és ennek köszönhetően egy olyan életmű állt össze, melyet mindenképp szükséges megmutatni Székelyföldön is. Magyarországot nem is említem, mert ott még nálunk is jobban ismerik Elekes Gyulát, hiszen ha csak az utóbbi egy-két évet nézzük, akkor volt kiállítása Dunaharasztin, Budapesten, Keszthelyen, Hévízen, Oroszlányban, Zalaegerszegen, Tatabányán és Törökbálinton.
A most megnyíló tárlat rendhagyó címet visel: Tűzzel írt képek, amely egy egyéni, senkivel össze nem téveszthető életmű alkotásait, műtárgyait tárja a nagyérdemű közönség elé. A Tűzzel írt kép kifejezés úgy gondolom, nagyon markánsan és szépen fejezi ki, írja körül azt a képzőművészeti technikát, amely régi időkre nyúlik vissza, és az a lényege, hogy különböző fémeket üvegőrleménnyel vonnak be és azt magas hőmérsékleten ráégetve rendkívül tartós és látványos műtárgyakat lehet készíteni.
A tűzzománc technikát kezdetlegesebb formában ismerték az ókori Kelet népei, itt főleg Egyiptomra kell gondolnunk, akiktől átvették az ókori görögök, majd tőlük a rómaiak, a kora középkorban a zománcozás legfőbb központja pedig Bizánc volt. Magyar zománcleletekkel már a honfoglalás idején is találkozunk, a középkori magyar ötvösség megerősödésével nagy számban készültek királyi jelvények és egyházi ereklyék, nagyon szép zománcképek láthatók például a magyar Szent Koronán is.
A tűzzománc időközben a képzőművészetben önálló alkotásként is megjelent, és ennek a műfajnak, ennek a technikának a székelyudvarhelyi Elekes Gyula kiemelkedő és megbecsült művelője, aki 1981-től foglalkozik tűzzománccal, ekkor került kapcsolatba Budapesten a bukovinai székely származású Lőrincz Vitussal, akinek a műtermében lehetősége nyílt az alkotómunkára.
A kezdeti próbálkozások után Elekes Gyula pályájának alakulásában nagy szerepet játszott a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Szimpozion, amelyre első ízben 1984-ben kapott meghívást. A folytatásra azonban 8 évet kellett várni, mivel a rendszerváltásig nem utazhatott ki az újabb kecskeméti szimpozionokra. Ezt a 8 évet újabb kísérletezésekre használta fel, olyan színeket próbált ki, melyeknek a későbbiekben nagy hasznát vette és nagyban hozzájárultak Elekes Gyula művészetének, egyedi stílusának kialakulására. Rendkívül termékeny időszak következik a rendszerváltás utántól, 1990-től hosszú éveken át meghívottja és ösztöndíjasa volt a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Szimpozionnak, majd 5 évig a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjasa.
Első egyéni kiállítását 1990-ben láthatta a közönség a budapesti Gutenberg Galériában, majd 1993-ban az ausztriai Badenben, a Sparkasse Galériában rendezett tárlatot, amelyet nagy szakmai elismerés övezett. A 90-es évek elejétől – meghívásos alapon – németországi és spanyolországi alkotó tanulmányúton vett részt, illetve tűzzománcozást tanított. Az alapos anyagismeret és szakmai fogások birtokában rendszeresen oktatott tűzzománcozást La Coruna-ban, Santiago de Compostelában és Ausztriában. 17 éve pedig heti rendszerességgel Székelyudvarhelyen is két szakkört vezet. Számos egyéni kiállítása volt szerte Európában, többek közt Bécsben, La Coruňában, Stockholmban, Németország és Magyarország több városában, valamint Oroszországban. Ezzel párhuzamosan csoportos kiállítások résztvevője volt Bukaresttől Prágáig, Debrecentől a franciaországi Poitiers-ig, Viborgtól Pekingig. Művei megtalálhatók több magán- és hivatalos gyűjteményben, múzeumokban, itthon és a nagyvilágban (Romániában, Magyarországon, Svájcban, az Amerikai Egyesült Államokban, Hollandiában, Franciaországban, Németországban, Luxemburgban, Angliában, Spanyolországban, Svédországban és Japánban).
Rendkívül termékeny alkotómunkája, oktató és intézményvezetői tevékenysége mellett aktívan vett részt egyéni és csoportos tárlatokon. Volt egyéni kiállítása több magyarországi, németországi és spanyolországi nagyvárosban, a közelmúltban pedig Stockholmban, Moszkvában és Pekingben is lehetőséget kapott egyéni bemutatkozásra. 2010-ben pedig a bukaresti Magyar Kulturális Intézetben voltak láthatók munkái.
Ha Elekes Gyula művészetét vizsgáljuk, akkor múltunkkal, elődeinkkel találkozunk. Pap Gábor budapesti művészettörténész, aki az európai tűzzománc nagyon jó ismerője, Elekes Gyula nagyon jó barátja, több évtizede követője és egyfajta értelmezője annak a világnak, amit kifejez alkotóművészetében, így ír: „Elekes Gyula mondandója tolmácsolására előszeretettel kéri fel ősi hitvilágunk táltosait, s képírásban fogalmazott üzenetei gyakran idézik mondavilágunk alakjait és cselekményfordulatait.”
Elekes Gyula pedig így fogalmazta meg egy helyütt vallomását a tűzzománcról: „Én vallom: attól függetlenül, hogy milyen stílusirányzatot képvisel, vagy milyen módon próbál közvetíteni az alkotó, a tűzzománc egy olyan képírás, ami sokkal ősibb, mint a mechanikus írásmódok. Gondoljunk csak a népi vagy az egyházi kultúrában előforduló nagyszerű alkotásokra, amelyek szavak nélkül közvetítenek üzenetet a nézők felé. Ezt próbálom én is elérni a munkáimban […]. Az nagy öröm, hogyha az általam leképzett mondandók eljutnak, a nyelvi akadályokon túl a nézőkhöz. Ezért fontos a képírás, mert itt sokszor nem is szükséges a nyelv: a műre ugyanúgy rá tud csodálkozni a magát keltának valló észak-spanyol, mint az orosz.”
Elekes Gyula munkái magas fokú iparművészeti igényességet tükröznek, a különféle zománctechnikák (festett zománc, rekeszzománc, sodronyzománc) alkalmazása gyakran társul a szabadon maradt vörösréz recipiens aranyozásával vagy polírozásával, ill. egyes alkotásokon applikációkkal (fémek, drágakövek).
Ha műveit vizsgáljuk, a magyar őstörténet, a mondavilág, elődeink hagyatéka tárulkozik fel előttünk. Néhány képcímet említek bizonyításként: Életfa, Múlt, Emlékezés, Emese álma, Attila, Hunor és Magyar. Nagyon erős Elekes Gyula képeinél a jelek, a motívumok jelenléte, a népművészetből ismert formák megjelenése. Képei erős üzenetet hordoznak, felvonultatják mindazt a kincset, ami kapcsolódik magyarságunkhoz, kultúránkhoz, hitvilágunkhoz, történelmünkhöz. Ennek a kincsnek az állandó tudatosítása, továbbadása Elekes Gyula művészi hitvallása. Az már csak ráadás, hogy ezt a csodálatos üzenetet, mondanivalót egy rendkívül látványos és szemet gyönyörködtető műfajban, a tűzzománcban fogalmazza meg.
És végül engedjenek meg még egy gondolatot. Említettem, hogy Elekes Gyula három szakkört is vezet nagy elhivatottsággal, hivatástudattal, heti rendszerességgel. Magyarságtörténeti előadásokat tart és szervez, gyerekekkel rengeteget foglalkozik, itt kiemelném az augusztus 20-ra készülve évről évre általa szervezett koronamodellezést. És ebből a foglalkozásból támadt az az ötlete tavaly Elekes Gyulának, hogy egy méretes, belülről és megtekinthető, méretarányos Szent Korona-másolatot tervezett vízálló anyagból. Ennek a külső felületein azon uralkodók arcképei tekinthetők meg, akik viselték a magyar Szent Koronát. A belső részeken a korona történetéről olvashatunk és a zománcképek leírásáról tájékozódhat a szemlélő. Az ötlet Elekes Gyulának köszönhetően valósult meg a Szent István-napok alkalmával. Először Udvarhelyen a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium udvarán volt látható, majd számos magyarországi településen is megcsodálhatták. Ezt előzte meg egy másik, a magyarságtörténettel kapcsolatos kezdeményezése, amikor a Szent László-kiállítást indította el magyarországi vándorútra.
Mindezek fényében, úgy gondolom, megérdemelten kapta meg a közelmúltban a Pro Cultura Hungarica díjat, valamint Bács-Kiskun Megye Közgyűlésének Nagydíját.

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek