Tűzpiros

Egy szuszra

39

Ne nézzen fel, szól az állványon álló festő, nem nézek fel, mondom, csak azért ne nézzen fel, folytatja a festő, mert sose lehet tudni, festékcsepp spriccelhet a szemembe, jó, nem nézek fel, nehogy szemembe menjen a csepp, ismételem meg a festő leckéjét, a munkával, ahogy hallom, szépen halad, szépen halad a festő, mert kitűnő szaki, aki nem hajlandó elárulni, honnan jön, annyit mond mindösszesen, onnan, és a hegyek felé mutat, a hegyek felől mindenki jöhet, az is, aki nem festő, mondom, a festő megvonja a vállát, akkor találjam ki, honnan jöhet egy festő, mondja, hát a hegyek felől, mondom, jó, mondja a festő, vagyis eltaláltam, onnan tehát, ahol többnyire faházakat építenek és Savanna festékkel kenik a külső burkolatot, ki ilyenre, ki olyanra keni, csak én tűzpiros festékkel, de matt, sötétbarna, régi erdei házak fenyőgerendáit ápoló festékkel is kennek, de hát enyém az egyetlen valamirevaló, szemnek tetszetős új ház a völgyben, legalábbis én úgy látom, hiszen van ott lila, ordító sárga, bukovinai kék és mezőségi zöld, többnyire sátorfödésű ház, kovácsoltvas kerítéssel valamennyi, ami valójában viaszból van, mert, mondja a festő, errefelé jövet látja, hogy a kölykök öngyújtóval olvasztják meg a kovácsoltvas kerítést, mert viaszból van, mondja a festő, mint egy hülye gyerek, hadd erősködjön, még jó, hogy az én kerítésem nem viaszból van, mert nekem nincs is kerítésem, korábban sor barackfát ültettek kerítésnek, de nem viasz barackfát, aztán egy sor igénytelen fagyalt, ugyancsak nem viaszból, a barackos csak átverés, mondom a festőnek, mert minden tavaszon lefagy a barackvirág, nem az a klíma, meg aztán a Sóvidékről átjáró erősen sós levegő is árt, pedig nem tudom, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy árt, lehet, csak úgy találták ki a fagyalbokrok alatt eljáró asszonyok, hallom, szobám nyitva hagyott ablaka körül dolgozik a festő, jól halad, ha beszélgetünk, ki kellene tenni, mondja, nehogy lespriccelje festékkel extra bőrhuzatos kanapémat, jól van, mondom, át kell tenni a másik szobába, nehogy a festék lespriccelje, áttesszük hát, mert segít a festő, nézem extra bőrhuzatos kanapémat, dohányzóasztalomat is látom, két fotelem is látom a másik szobában, a falon pedig a Nagy Imre-másolatot is látom, valami viharról szól a kép, kérdezi a festő, valami viharról mondom, nézem az ecsetet, szép tűzpiros sávot hagy, szép tűzpirosat, a festő látja szemem sarkában a spriccelést, mossa le, mondja, nagy baj nem lehet, ez a fajta festék egyáltalán nem vakít, hunyorgatok, nem baj, mondja a festő, arra kér, ne pillogjak, megnézné, nincs-e a szemgolyómon piros folt, nem látok semmit, mondom, pedig nincs is piros folt a szemgolyómon, mondja, én erősítem, szememen piros foltnak kell lennie, mert állandóan tűzpiros foltot látok, elég baj, ha tűzpiros festéket látok, mondja a festő, mert nehezen jön le arról a rohadt vinilinről.

Lokodi Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek