Turisták elől elzárva tartandó

5 565

Ha nem lenne néhány természeti látványosságunk és nagyobbacska városainknak egy-két múzeuma, nehezen gazdagodna átütő élménnyel az idetévedő turista – s ezúttal igazi turistákra gondolok, akik nem tréningnadrágos társasutazásra iratkoztak be, s nem is a nagymamához hozzák a porontyot nyaralni, hanem személygépkocsival, vonattal vagy busszal érkeznek, és Székelyföldre lennének kíváncsiak. Nos, előttük szinte minden zárva, vagy csak előzetes egyeztetés alapján nyit ki. Ami meg nincs zárva, hát az csak visszafejlődött az utóbbi 28 évben.
Kifejtem bővebben. Minap Csíkszeredától a Békás-szorosig, illetőleg Gyergyóditróig turistáskodtam magyarországi vendégekkel. Az idő nem éppen gyalogtúrára indító, de a Gyilkos-tót és a Békás-szorost nem hagyhattuk ki, s gondoltuk, útközben még ezt-azt megnézünk. Meg is néztünk – leginkább kívülről. Templomaink – ha csak nincs véletlenül temetés – hétköznapokon, délelőtt zárva tartanak, jó esetben rácson át bekukucskálhatunk és szemünkkel végigpásztázhatjuk a hajót, de imádkozásra, elidőzésre nincs lehetőség. Zárva vannak a vidéki múzeumok (Felcsíkon kettő is van) és a tájházak, s persze zárva a szárhegyi kastély is.
De legalább a Gyilkos-tót nem lehet bezárni, gondoltuk, majd elindultunk döcögősen a turistalátványosság felé, hosszadalmasan élvezve a kanyargós utat, mert a gödrök miatt gyorsan semmiképp sem lehetett haladni. S erről eszünkbe jutott, hogy bizony a Szent Anna-tó felé sem éppen autópálya vezet. A legnevezetesebb helyeink tulajdonképpen el vannak zárva a turisták elől.
Ami lehet, hogy nem is baj – mert amit a tónál találtunk, nem volt éppen „paradicsomi”. A parkolóból is jól látható illemhely természetesen zárva, így sok turista arra kényszerül, hogy beüljön a legelső kávézóba, vagy megvegye az első kürtőskalácsot, s csak azután következik a tó, amire szintén rá sem ismertem, pedig évente-kétévente biztos felkeresem. Az esőzések okozta zavaros vize inkább pocsolyára emlékeztetett, az egykori látványának egyediségét képező fenyőrönkök szinte teljesen elfogytak, s a tóparti hangulatból csak a festményeit áruló alkotó volt a régi. Lacikonyhák bűze hozzáillő zenével keverve, hatalmas Mickey egeres művár és kötélugrás gyerekeknek színes körítéssel, fagyikimérés a néhány éve még adminisztrációként működő épületben – nem csoda, ha Szent István fa szobra kissé félrehúzódva figyeli a tőle idegen ugrabugrálást.
Ezt a csatát elvesztettük. Hiába nem látok megyehatár-jelző táblát a szoros felé haladva, ez itt már nem a mi világunk. A sziklafalak között ugyanazok az árusok, mint régen, csupán a felhozatal változott: magyar zászló nem tűnik fel, de román zászlóval minden tele: kicsivel, naggyal, címeressel. Kapható még medvés-tavas-színes kavicsos-művirágos-mérges gombás izé Románia felirattal – a drágább változata hőmérővel, román-térkép alakú „Lacu Roșu” fotó, Hello Kitty-s csészék, óriáslabdák, műgólyák, kerti törpék, kínai gyártmányú, román népviseletre emlékeztető blúzok kalocsai mintás utánzatokkal keverve, ikonok, hűtőmágnesek medvés változatban is, cowboykalapok, plüsskutyák, havasi gyopár csomagolva 10 lejért, elszórtan egy kis Varga-mézes és elvétve egy kis korondi. Bóvlik és meredek sziklafalak között szelfiző turisták – ez lett a fő turisztikai látványosságunk. Vesztett csaták, zárt ajtók, üres panziók. Jövőre talán másfelé indulok.

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.