Túlnépesedés és szegénység – Indiai kultúrsokk 47.

108

Kadzsuráhó, ez a kicsi, de annál izgalmasabb hely az, amely ürügyet szolgáltathat nekem arra, hogy India jelenlegi társadalmi képéről is írhassak valamennyit.
Az ország legnagyobb gondja – mint különben Európát és az Amerikai Egyesült Államokat kivéve az egész világé – a túlnépesedés. Míg kontinensünk és benne a magyarság számának csökkenése lassacskán megoldandó kérdésként merül föl szociológusok, pszichológusok, antropológusok és most már a politikusok köreiben is, párhuzamosan ugyanez történik a többi kontinensre jellemző, pillanatnyilag alig-alig irányítható népességrobbanással szemben is. Indiában a jelentős népességszaporulatot még a 2000-ben elindított családtervezési programok sem tudták igazán megállítani, a jelenség pedig a szegénység egyik forrása és a fenntartója is. A metropoliszokban növekvő szegénynegyedek és lassan terjeszkedő luxusépületek élnek párhuzamosan. Az adatok természetesen régiónként eltérnek, de az általános tendencia egyformán alakul.
India társadalma fiatal, mint az elmaradott régióké általában, ellentétben a nyugati, fejlett államok öregedő népességével. Sőt, a fiatalsága mellett egy ritkán előálló, különösen előnyös életkori arányt is mutat: ugyanannyi a 30 évnél fiatalabb és idősebb lakosság száma, a 65 éven felüliek aránya pedig mindössze 5 százalék a népességben, ami a gazdasági elemzők szerint kánaáni állapotot jelöl még elég sok ideig. Az ország GDP-je 9-10 százalékos, az egyik leggyorsabb növekedés, amellyel lekörözheti Kína fejlődési ütemét, anélkül azonban, hogy utol is érné egyhamar Kínát. A jelentős növekedés ugyanakkor nem jelenik meg munkahelyekben, ami magyarázza a szegénység fennmaradását (a jelenség értelmezése meghaladja ennek az írásnak a kereteit), és már vonatkozásokban is alig. India útjai rosszak (mint tapasztaltuk), a szállítás lassú, a forgalom kaotikus, kevés repülőtere van és nagyon jó, de mindössze 16 egyeteme van. Kevés a képzett ember, miközben 600 millió munkanélküli van a mezőgazdaságban, és a munkások 90 százaléka informálisan, azaz feketén dolgozik. Az ország 170 milliót számláló dalit (=érinthetetlen) emberéből a változások után mindössze 10 százalék került jó sorba (egy 2012-es adat alapján).
Indiában hatalmas a korrupció: a korrupcióellenes szervezet egyik nyugalmazott vezetője szerint India lakosságának 30 százaléka teljesen korrupt. Személyes tapasztalattal nem rendelkezem ezen a téren, de megint Aravind Adiga regényére (A Fehér Tigris) hivatkozom, amelynek főhőse a korrumpálható hivatalnokok létezésének köszönheti gyilkossággal kezdődő, majd töretlenül felfelé ívelő pályáját, mint ahogyan ugyancsak ezzel a művel illusztrálnám e különleges nép családcentrikusságát is. A szerző szerint – és véleményével valószínűleg nincs egyedül – ez a családmodell, amelyben a kereső tag mindig kötelező módon segíti a többieket, szolgaságra nevel: megbéklyózza az egyént, akadályozza abban, hogy kitörhessen a szegénységből és alárendeltségből, azaz hogy jobb életet élhessen. Sajnos, a szerző csak szélsőséges és szigorúan egyéni, nem éppen követésre méltó megoldást mutat. Reális, járható utat, amely felhasználhatná a törvény és az elvileg új világ adta lehetőségeket – nem.
Visszatérve a szállodába, még várt rám egy fontos feladat: el kellett fogyasztani a megmaradt szeszes italt – már annak, akinél volt, és a legtöbbünknél volt, természetesen szigorúan prevenciós céllal – mert másnap Váránasziba repültünk, ahova szigorúan tilos alkoholt vinni. Az már egy másik, mai napig megválaszolatlan kérdésem, hogy honnan derült volna ki, ha a bőröndömben lapult volna egy üveg konyakocska, hisz nem nyittatták ki. Ámbár lehetséges, hogy valahol külön átvilágították, illetve tény, hogy szúrópróbákat végeztek, és így valószínűnek tűnik, hogy a helyiek semmiképp, de a turisták sem igazán igyekeztek kijátszani a törvényt.
Tizennegyedik napunk tehát repüléssel kezdődött egy picike és felületesen biztonságos reptérről. A kézipoggyászomban ugyanis láttak valami gyanúsat, meg is nézték többször, kiszedtünk minden kiszedhetőt az oldalzsebből, ahol a gyanús eszköz létét feltételezték, és semmit sem találtunk, bár továbbra is látni véltek valamit, így végül egy legyintéssel átengedtek. Kötekedésükön mélységesen felháborodtam, bár jobban jártam volna, ha alaposabban megnézem később a táskám, amelyben valóban ott lapult egy kis holland, összecsukható evőeszközkészlet, amelyet rendszerint a bőröndömben hordtam. Egy alkalommal azonban elkérte a szobatársam, és siettemben, mert épp indultunk valahova, a táskába dobtam, majd teljesen megfeledkeztem róla. Legközelebb csak a delhi repülőtéren találkoztam vele, ahol nem mondtak le ilyen könnyen a megtalálásáról, és legnagyobb bánatomra a kést meg a villát akkor el is kobozták.
No de egyelőre az aprócska kadzsurahói repülőtéren vagyunk, ahonnan egy szűk óra alatt értünk Váránasziba, a szent városba.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.