Tükröt tartó fórumok

Bőröndnapló 46.

100

Úgy látszik, mostanában nyugodtan megélhetnék abból, hogy reagálok mások megállapításaira. Végül is lehet, hogy ez tisztem is. Bár mindkét megállapítás pontosításra szorul. Egyrészt, mert nem írásból élek. Másrészt, a reagálás, azt hiszem, általános emberi képesség, csak nem mindenki él, illetve él jól, esetleg sokszor egyenesen visszaél vele.
A helyzet az, hogy miután a múlt héten egy barátom megállapításaira válaszoltam, az írásomat volt, aki ideig-óráig egy írónk megállapításaira adott replikának tekintette. Persze rájött, hogy nem arról van szó, ám jelezte nekem az észrevételét, a szinte-tévedését.

Igen, szokták bírálni – gyakran azok, akik nem élnek vele – egyrészt az utazást, másrészt a digitális jelenlétet. Nem ritkán jogosan. Magam is írtam azokról az útitársaimról, akiket utazáskor egészen más érdekel, mint a látnivalók, akik divatból, unaloműzésből, esetleg sznobságból járják a világot, valódi élmények igénye nélkül. A személyesség kérdéséről azonban csak ezután szólok.
Ami a közösségi oldalak sok-sok negatívumát illeti, magam talán sokkal inkább tisztában vagyok velük, mint az elítélő bírálatot megfogalmazó, hisz én magam is használom ezt a felületet, elég régóta és néha eléggé intenzíven, legtöbbször épp azért, hogy olyasmit posztoljak, ami megcáfolja azt a kritikát, hogy ott a jelenlét pótcselekvés és/vagy hazugság. Mert igenis lehet nagyon okosan használni azt a felületet, és aki nem ismeri fel vagy tagadja, hogy a virtuális világ embereket hoz össze, információkat nyújt, gondolkoztat, elgondolkodtat, szórakoztat, és néha nagyon bosszant, az nem ismeri a valóságot. Az más kérdés, hogy az internetet, meg a Facebookot lehet rosszul használni. Ám meggyőződésem, hogy a virtuális valóság nem tesz rosszabbakká, elidegenedettebbekké, barátságtalanabbakká, magányosabbakká, mint amennyire különben is vagyunk vagy lennénk. Meggyőződésem, hogy azért vesz át vagy helyettesít bizonyos tevékenységeket, magatartásokat, kapcsolatokat, mert azok különben nem valósulnának meg. Az internet világa mindössze megköveteli, mint minden újdonság, hogy ismerjük és tanuljuk meg használni. Meggyőződésem, hogy mindenféle kísérletezgetés, ámítás és önámítás, mást mutatás ellenére, lényegében mindenkiről a valóság derül ki ezen a fórumon is. Természetesen kivételek vannak, a rejtőzködők, meg a trollok – akik rendszerint szintén titkolják, ki húzódik meg a név, az oldal mögött –, de ők az oldal szereplőinek csak egy kis részét alkotják. Mindeközben annak, aki odafigyel és érdekli a kommunikáció, a sajátosságai és botlasztói, annak a közösségi portálok kimeríthetetlen anyaggal szolgálnak. Mint ahogyan az értésről és megértésről is regényt lehetne írni abból az anyagból, amivel a kommentek, a viták szolgálnak. És bizton állíthatom, hogy még a fotók is rengeteg mindent elárulnak a szerzőikről vagy az egyszerű megosztóikról. Mert a lélektanban létezett – pontosabban létezik ma is, csak nemigen emlegetik, meg kevesen foglalkoznak vele – egy olyan megismerési módszer, amely az egyént az alkotásai alapján igyekszik feltérképezni. Ennek alapja az a felfogás, hogy minden megvalósításunkkal a belsőnket vetítjük ki (projektálunk). Ha az oldalra feltöltött tartalmakat és hozzászólásokat ilyen szempont alapján szemléljük, hozzávéve még azt is, hogy az egyén szeretné mindig a legszebb, legjobb oldalát megmutatni, azaz egyszóval: szeretne sikeres lenni, akkor máris megvan az a szakmai keretünk, aminek segítségével végtelenül izgalmas dolgokat lehet kideríteni a nyilvános oldalak szereplőiről. Ja, persze, tudás is kell hozzá. Gondolom, ez nyilvánvaló.
Akarattal hagytam a végére az utazókkal szembeni kritika megválaszolását. Nem az elején felsorolt kifogásokról szándékozom írni, mert az, mint már említettem, részben lehet igaz. Engem egy másik megállapítás zavart. Az, hogy a beszámolókból hiányzik a személyesség, az, hogy mondjuk valakit megszólított volna az utazó. Nem tudom, kinek az útirajzait olvasta az, aki ezt teszi szóvá. Valószínűleg olyan útikönyvet, melynek célja az informálás volt, azaz a pontos, adatszerű tájékoztatása az olvasónak, aki ezt arra használja, hogy tudja bizonyos szempontok alapján rendszerbe foglalni, értelmezni a látottakat. Anélkül valójában csak a spanyolviaszt lehet néha igen nehezen felfedezni. És ezt úgy nem is érdemes.
Néha még a szavak emberét is elkapja a szavatlanság, a gondolkodót is a gondolatnélküliség és a legprecizebbet is a pongyolaság. Még íróember is tévedhet kifejezések értésében. Ezért szeretném pontosítani itt, hogy a személyesség, a személyes élmény nem azt jelenti, hogy személlyel álltam szóba, hanem azt, hogy a tapasztaltak – lett légyen az őserdő vagy egy repülő fecske, az Eiffel-torony vagy egy ashram, tüntetés vagy egy koldus siráma, esetleg egy beszélgetés – megérintettek, és átszűrtem azokat a saját egyedi, egyéni világomon, amelyhez így hozzátett valamit, szólt hozzám és ezzel továbbviszek belőle valamit. Bármennyit beszélhetek mondjuk egy szálloda portásával, az még nem válik személyes élménnyé, ha a mondandója nem jelentett nekem semmit, bár attól az útba igazítása lehet igen hasznos. Úgy gondolom, hogy ha csak annyi történik velem, és ezt leírom, hogy álltam a Szfinxszel szemben, és hiába kerestem a tekintetét, vagy hogy a leselkedő majom elcsórta a szegény kis éhező gyereknek adott banánt, kimerítettem a személyesség legkörmönfontabban értelmezett fogalmát. Az ellenben igaz, hogy egyik sem jelentett emberélményt. Mert az egy külön fogalom. És társasutak alkalmával nem kizárt, de ritka. Egy könyv egész fejezetét szenteltem a jelenségnek, tehát itt nem magyarázom. Bár azt föltétlenül megemlítem, hogy Budapesten rendszeresen találkozom két olyan barátommal, akikkel utazáson ismerkedtem meg. Ám ezen túlmenően, úgy gondolom, egy embernek, nekem, aki az életem java részét azzal töltöm, hogy emberekre figyelek, gondokat, megoldásra váró problémákat, életek nagy tragédiáit, sorsdöntő pillanatokat hallgatok meg, részese vagyok megoldásuknak vagy sorsokról döntök, megengedhető, hogy a világot járva ne az emberekre, hanem az alkotásaikra figyeljek, gyönyörködjek bennük, hogy a lelkem a páratlan megvalósítások, a rendkívüli szépség, a zsenialitás vonzásában és megélésében merüljön el. Nekem ez maga a boldogság. Egyesek szerint a boldogság az életünk értelme maga.
Mindenkinek szíve joga, hogy saját életének értelmét eldöntse, ha egyáltalán meg akarja válaszolni ezt a kérdést, ami talán mellőzhető is. Mint az is, hogy mit minek tart? De az olvasót, a ránk figyelőt soha nem szabad megtéveszteni.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.