Tudat (novellarészlet)

Irodalom

41

Az én gyermekkorom is majdnem úgy kezdődött, mint bármely más gyerkőcé, meleg otthon, boldog család, szerető szülők és így tovább, csakhogy mikor én abban a korban voltam, hogy felemelt kézzel sikeresen átfuttam az asztal alatt, akkor, szerető apám úgy látta jónak, hogy inkább az alkohol mámorító illatát követi és odébbáll, úgy, hogy még be sem mutatkozott nekem. Így megy ez. A hátulgombolós egyenruhámban, édesanyám jelentése szerint, egy igazi gengszter voltam, aki nemcsak az ember orra alá törte a borsot. Születésemkor részem volt egy akasztásban, csecsemőkoromban meg egy nagy erejű földrengésben, de ahogy mifelénk mondják ,,a kicsibaba és a részegember Szűz Mária kötényébe esik”. Teltek-múltak az évek, és jött az általános iskola, ahol csiszolgattam az elmém. Rám talált első számítógépem, így hát kevés film és képregény tudott ellenállni csábító szemeimnek. De amit mindennél nagyobb élvezettel tettem, az a vadászat. Amint sötétségbe burkolózott a város, az utcákon tolvajok, gyilkosok, erőszaktevők cirkáltak. Akárcsak Gotham sötét lovagja, úgy jártam-keltem a korrupciótól bűzös és velejéig romlott betondzsungelben, naivan azt gondolva, hogy én leszek az, aki valamit is változtat a világon. Olykor-olykor beutaztam a világot kincsekre vadászva, harcoltam ezernyi marslakóval, istennel, félistennel, zombikkal, harcoltam a második világháborúban, sőt még Hitler bajuszát is vizsgáltam a távcsövemből. Ott voltam, amikor a japán kamikaze oktatók azt üvöltik: ,,Figyelj, mert csak egyszer mutatom meg!” Így megy ez. A hosszú éveket felemésztő harcok után, majd a sok vér, belek, és ürülékkel keveredett harcmezőkről visszatérve egy laza sóhajjal fölálltam a számítógépem elől és kibicegve a konyhába, egy szürke kötött pulóverben, egy kopott zöld mackónadrágban és alig pár hajszállal a feje búbján, egy idős embert feküdt az ágyon, aki igencsak betegnek tűnt. Mellette egy kék-fekete mellényt és ugyancsak egy zöld mackónadrágot viselő néni volt. Az édesanyám meg az élettársa volt, aki apám helyett apám volt, és aki pár évvel ezelőtt még a nyakában vitte kicsi énemet, most meg mozdulni is alig tud és én, aki a vérbeli apja fajtáját megveti, lassanként ugyanabba a mámorító illatba habarodik bele, aki nem figyelve a körülötte lévőkre, akik lassan elfogynak mellőle. Az, aki apámat helyettesítette életem során most demenciában, azaz teljes fizikai és mentális leépülésben szenved, az, aki egész életében rendületlenül hitt a fennvalóban, és aki élete során arra fókuszált, hogy ,,helyesen” cselekedjék és élje életét. És most? Akár a hitehagyott pap, a sötétség, homály és a keserű tudat, hogy cserben, faképnél hagyta az, akiben megváltást, üdvösséget meg menedéket látott, és nem hagyott mást maga után, csak kérdéseket… Van-e Isten? és ha van, hogyan kell élnem? vagy ha nincs, élhetek-e tovább?
,,A barát, akire mindig számíthatsz a bajban.” Láttam fiatal fiúkat, leszakított karral, letépett lábbal, de nincs a világon szívszorítóbb látvány egy megcsonkított léleknél, a lélekre nem létezik protézis. A hit a ,,vezető” bölcsője, ha sokat ringatják, kiesik a csecsemő és itt már kiesett. Na de lapozzunk… Hogy mit gondolok az egészről? Ahogy Samuel L. Jackson mondaná: „F*ck this sh*t, motherf…”. Már maga a gondolat is boldoggá tesz, sötétség, csend, béke. Mindez csak egy szívdobbanásra van, nem úgy tekintek a lelkiállapotomra, mint valami pesszimista világképre, a lelkiállapotom maga a világ. Az evolúció nem tudja elkerülni, hogy az intelligens lényekben ne ugyanazt az gondolatot ébressze, ami minden más gondolat fölött áll, nevezetesen a hiábavalóságot. Ha az emberek olyannak látnák a világot, amilyen valójában, mindenféle álmok és illúziók nélkül, nem hiszem, hogy felhozhatnának bármi érvet, hogy ne a halált válasszák, amint lehetséges. Nem hiszek Istenben, meg lehet ezt érteni? És miért nem? Csak nézzél körül hombre, nem látod?
Jáni Jakab,
angol nyelv és irodalom szak, III. év

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.