Trianon ma is nyomasztja a többséget

348

És az Úzvölgyén folyik át, vissza ide a nyoma. Olyan retorika dívik nálunk, amely mentén nem látszik alakulni a remélt Svájc spontán és európai szövete e kies és jobb sorsa érdemes honban. Pedig az lenne a jövő. Más alternatíva nem létezik. Bizonyára ezt ők is tudják, akik felelőtlenül fröcsögnek, de a megoldásokat későbbre és másokra hagyják, akik napja csak eztán jön majd fel az égre.
Pápajárás és pünkösd után. És csak utólag derült ki, hogy a szervek mennyire értenek a miseruhák nyelvi alapon történő adjusztálásához. És ezt azzal is lehet magyarázni, hogy túl nagy volt a trianoni falat. És megfekszi a nyertes nemzeti gyomrot a bűntudat kilencvenkilenc esztendő múltán is. Még mindig. Még ma is az egyetlen hivatalos állami nyelven kívánják sulykolni, hogy mi az ország neve. Vagy elhallgatni.
Nyilvánvaló, hogy Trianon fájdalma elsősorban a miénk, hiszen a harmadik évezredbe átcipelt traumáink nagy része az 1920. június 4-én szentesített szennyből származik. Nem akkor romlott el minden, előzménye a kisszerűségünknek és a saját(os) szűk kebelnek már korábban is megmutatkozott, de az volt mindennek a teteje. Ennél ocsmányabb pillanat – ezt a hazugságot megerősítendő – csak a második világégés után volt még egyszer, amikor a marxizmus által beetetett erdélyi „haladó” értelmiség, Csonka-Magyarországon élő elvtársaival vállvetve, a szovjet segédlettel, a népi-demokratikus módon berendezkedő Románia kebelében képzelte el a napfényes jövőt.
Trianon ugyanakkor a szintén vesztes osztrákoké is, akik a csonkolás ellenére, birodalmi illúziók nélkül – végre – fogcsikorgatva és kényszer hatása alatt kezdhették el az önálló nemzeti létezést.
És a másik oldalon ez a trianoni izé, ez a rablóbéke az „úgynevezett” nyerteseké is, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságé – a későbbi ex-Jugoszláviáé –, az utóbb ugyancsak felbomlott Csehszlovákié és Nagy-Romániáé is, amely az egykori kommunista barakkban az egyetlen, amely – nem változatlan határokkal ugyan – kilencvenkilenc esztendő múltán is fennmaradt.
De semmiképp nem számíthat sikertörténetnek, hiszen a második világégés egyik vezérmotívuma, amely jókora felfordulást hozott ismét, anyagiakban, erkölcsiekben fel sem mérhető, mindmáig fájdalmas traumákkal járt mindkét térfélen. Fércmunka volt, mint minden erőltetett igazság, amelyet a fegyverek árnyékában és pénzért sugalltnak pancser-bölcsek. A szajréról illetlenség beszélni, sőt már-már aljasság azt mondani, hogy jogos volt a túlnan vastag adomány. Olyan ez, mint az orgazdaság, a lopott holmi, ha tíz kézen megy is át, becsületes portékává soha nem fehéredhet, mert erkölcsi értelemben mindaz, ami másnak a véréből és verítékéből származik, azt fizetség nélkül, a keresztényi erkölcsök szerint élő civilizált világban nem szabad elvenni. Lopni főbenjáró vétek. Még akkor is, ha az új gazda befizeti az áfát. Lehet bármilyen cifra a politikai zsargon és a gyönyörű szavakba csomagolt béke, meg annak diktátuma, a tolvajlás, az mindig tolvajlás marad, és akkor is tény és igaz, ha a feledés mohája szép lassan már-már elfedi.
Üdvös és megvilágosodott pillanatok után ismét bábeli köznapok jöhetnek a három évtizede tartó rendszerváltozás folyamában. Nem fogjuk érteni egymást, ha így fejlődünk vissza. Sem egy, sem ezer nyelven. Olykor még önmagunkat sem halljuk a hangorkánban. Pedig arra a tiszta hangra kellene figyelni, amely bennünk lakozik, s bennük is (!), mégis, mert van, s amely képes áthatolni a hazugság mesterséges falain, hogy tiszta és valós keresztényi képet sugalljon. Hittel. Hitelesen. Politikai sallang nélkül.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek