Transzszilván koncert

110

Mondjuk úgy, hogy transzszilván hangverseny. Van benne, ami együtt szól. És jól. Aztán vannak a disszonanciák.
Úgy adódott – ám tegyük hozzá, ezt részben magam is provokáltam –, hogy mostanában sokat foglalkoztam ezzel a szellemi irányzattal, amelyet jórészt Kós Károly dolgozott ki két társával együtt a Trianont követő apátia legyűrésére, és művelt aztán majd’ negyed évszázadon át az Erdélyi Helikon köré csoportosult írótársaival. Nemcsak a szépirodalmat művelték, hanem önmagukat megosztva, olykor megtöbbszörözve énjüket, közéleti szereplőként, publicistaként, ha úgy tetszik, civilként is sokat tettek azért, hogy ne csak elméletet írjanak, hanem megéljék, s másokat is rávegyenek az erdélyiként való élésre.
Ami nagyon megragadott, és nagyon tetszetős a mai napig is a transzszilvanizmusban: a többletérték, a többletvállalás. Hiszen arra kérték román és német ajkú kollégáikat, honfitársaikat is, hogy – egy másik állam keretében ugyan – maguk is merjék viselni ezt a különös értékrendet, amit erdélyiségként tartunk számon. Volt is némi foganatja. Aztán a soron következő második világégés és a berendezkedő diktatúra elsodorta ezt a bátor kedvet.
Miután a túlélők kiszabadultak a börtönökből és a cenzúra fogságából, egy pár rongyos harcos továbbadott ugyan ezt-azt, „íródtak” ilyen-olyan tankönyvek és irodalomtörténetek, könyveik fennmaradtak a családi tékákban. Úgy voltunk vele, hogy a transzszilvanizmus egy lezárt korszak. Még a szó helyes leírásával is vacilláltunk, mígnem megállapodtunk-forma az egymást követő két sz-szel. Nem az a lényeg, hogy transz-szilvanizmus. Meg az sem, hogy transzilvanizmus. Vagy trasylvanizmus. Hanem a tartalma.
Érdemes és hasznos a művészet- és művelődéstörténész Sas Péter néhány idekapcsolódó sorát idézni: „Erdély történetét hűen tükrözik ellentmondásai, iszonyatos tragédiái, keserű nyomorúságokat hozó katasztrófái, szüntelen világító, lobogó lármafái. Bevilágítják minden korszakát, minden tájékát. Kalotaszegtől Háromszékig, az egyéni lázadásoktól a siculicidiumokon át az együtt élő népek közös cselekvésének »bábolnai gondolatáig«. Talán ezeknek a folyton égő lármafáknak a sötétségben villódzó lobogása rajzolta az égre azokat a sokszor megmagyarázhatatlan történelmi vetületeket, melyeket Ady így jellemzett: Csupa legendák és jelek… A történelem elkerülhetetlen cselekvések folyamata. Szüntelenül változó, de meghatározott belső törvények által vezérelt alakulás. Van benne valami a predesztinációból, az eleve elrendelésből. Talán ezért olyan igazi az erdélyi történelem is. Mert mindig egyet jelentett a kikerülhetetlen sorssal. A könyörtelennel, a végzetessel. A reálissal. Úgy tekintsünk vissza az erdélyi történelem útjának bátran szikrázó ívelésein és sötéten kanyargó útvesztőin, hogy közben meglássuk az így megszületett és körülményeit pontosan kifejező kultúrát is. Ahogyan azt az erdélyi lélek meglátta és szelleme kifejezte.”
Amikor előveszem a témát, amikor keresem a szó jelentése mögötti tartalmakat, meglep olykor az erdélyi magyar csend, amelyben kimondva ezt-azt belehasítanak transzszilvánul a mondataim. Román részről pedig érkezik a visszhang. Kétfajta. Van egy elutasító betonfal, plafon, vagy fene tudja mi, amelyről disszonánsan, torzul pattannak vissza a szavak és a bennük hordozott jelentések. Lehetnek idős és fiatal „visszaszólók”, „szó-visszaverők”, de hangjuk messzire hallatszik. Rosszul. Sajnos. Ám egyre nagyobb számban bukkannak fel transzszilván-érzésű román felebarátaink. Az a humánum, a szeretet, az a megértés vibrál mondataikban, amelyet oly sokszor várunk és elvártunk volna, és elvárnánk magunktól. Akár magyar–magyar viszonylatban. Vagy lelkiismeretünk nagyböjti vizsgálatakor.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek