Törlesztésmorzsák…

105

Dagasztó                                                             1983, olaj, tempera, vászon, 70×80 cm – a festő tulajdona

A koronavírus úgy jelent meg a semmiből, mint a mesék hétfejűsárkánya. Hét veszedelem tüzét okádta, amint vészesen vicsorgatta ránk félelmetes fogait. Szerintem, s alszegi Móska bátyám is azon van, hogy az a bizonyos koronája szélén díszelgő cafrangok/sallangok nem egyebek, mint kínai sárkányfogak, mert azon a tájon szokták az újévet ilyen őskori szörnyek társaságában megülni.
– Amikor a mü szönélöki műemlék templomunk északi külső falán feltárt és felújított (restaurált freskóján) Szent György vitéz lándzsája elé bukkanó medvefejet megpillantottuk a tavaly, rögvest azt gondoltam, hogy valójában ennél nagyobb veszedelem münköt nem es érhet, mint ez a mindennapos vendégünk, a méztől leszokott mackónk, de lám, ugye megmondtam, hogy még jöhet ránk egyéb is ebben a migránsokkal fenyegetett nyomorúságunkban. Az a puszpáng-lombkopasztó hernyó megjelenése a díszkertjeinkben, ejsze? – valami főpróbaféle volt egy valamilyen virgoncféle nyavaja elterjedésének megtudakolására? – bökte ki tudálékosan okvetlenkedő Móska bácsom.

Virtuális sétára indulok karantén idején
Erre nem kell hogy kitöltsek saját felelősségemre nyilatkozatot (Declarație pe propria răspundere) az állam nyelvén. Mehetek a karantén megengedte órákon kívül a saját magam kitalálta helyekre és a kedvem választotta tevékenységek lebonyolítására. Valójában nem is én választottam a sétámat, hanem az aktuális helyzetem súgta meg ravaszul, hogy „így is ki lehet játszani” a szigorú katonai rendeletet. Ne értsük félre, mert nem dorbézolni, de nem is rabolni indulok, bár lehetne rablásnak is nevezni, ha éppen olyan időszűkében leledzenék, de én most időmilliomos vagyok és azt teszek, amit éppen a kedvem tartja: felkeresem a falum keresztfáit! Ez pedig nem éppen olyan szívet derítő szórakozásnak ígérkezik.

A karanténról az jutott eszembe, hogy a falunk lakóinak életében az évszázadok folyamán nem mindig egyformán folyt a mi kis „Szőke Nyikónk” vize, ez olykor a mai karanténre emlékeztető veszélyes és tanulságos helyzeteket teremtett.
A faluközpontban áll az 1893-as árvíz (a Bogárfalvi-patak okozta nagy árvíz) keresztfája, amelyet az 1913-as (Nyikó-fejéből induló) árvíz után újítottak fel. Az elsőről a temető egyik sírkőfelirata azt tudatja (nem most másoltam le, még a falumonográfiánk megírása előtt jegyeztük le): „Bíró véri hamva fedi / E gyászos sír kebele, / Kit a víz ár gonosz keze / Korán sírba temete. (1893. június 7-én, 4 éves korában)”. A másik kőbe vésett emlékeztetőn ez áll: „Biró Pálné, Imre Erzsi / Ő is itten nyugszik. / A véletlen halál által / Ő is elsodortaték. (1893. június 7-én, 66 éves korában)”. A Domus Históriában (feljegyezte Lázár Albert plébános) olvashatjuk: „Tizennyolc kisebb-nagyobb épületet pusztított el. Tizennyolc család maradt hajléktalanul és hét emberi élet is áldozatul esett”. A temetőben olvashatatlan Geréb Domokosné sz. Geréb Etelka és ennek 3 éves kislánya, Etelka, emlékfelirata, de a falu szájhagyományában élő emlékezés külön figyelmet igényel. (Nem most jegyezte le B. D.!) „A Bogárfalvi-patak partján álló zsindelyes ház tornácáról ragadta le az áradat a menekülésre készen álló asszonyt, Geréb Domokosnét, karjai közé ölelt kislányával. Az ár levonulása után a felzaklatott falunépe az eltűntek keresésére indult. Sem az iszapban, sem az ággal-gazzal tömött patak melléken nem találták. Lejöttek a keresők egészen a Nyikóig. A faluközpontba, Hajdó Mártonékig jutottak. Valakinek eszébe jutott, hogy a zavaros árvízbe dobjanak be egy kovászos kenyeret, mert az öregek beszéde szerint az édesanya a holtából is visszajön, hogy gyermekének kenyeret vigyen. Az örvény alatt, hol kenyér forgott, a mélyben a Nyikó iszapjából kútbanyuló horoggal leltek rá az édesanyára, aki most is karjaiba zárva őrizte a kis Etelkáját, a taligakerék nagyságúra dagadt kenyér alatt.
Tovább is folytattam volna virtuális sétámat, hogy meglátogassam a régi iskola előtti 1936-os torokgyíkjárvány által elragadott elemi iskolás leánykák, Geréb Magduska és társai keresztjét, s kintebb, a műút melletti 2005. augusztus 23-i Székely Cunamira emlékeztető remekművet, amelynek márványtáblája fennen hirdeti a világnak, hogy két szentléleki édesanya: özv. Hajdó Lázárné, Juliska néni és özv. Tóth Pálné, Anna néni a 16 Udvarhely környéki és Nyikó menti természeti katasztrófa ártatlan áldozatai közt voltak, de ebben az igyekezetemben most megakadályozott az udvarunkra szájmaszkosan betoppant unokám, aki 2,5 méterre megállva tőlünk közölte, hogy tudjátok-e, hogy kihirdették a kijárási tilalmat, a karantént? Szinte mint katonai utasítást közölte velünk:
– Bevásárolni megyünk. Mama, Tata, készítsétek el a lajstromot!
– Hát nem a múlt héten jártunk a városban, kicsi fiam?
(Kedvenc égimeszelő unokáját becézi így, mert Nekünk csak négy leányunk született volt.)
– Most meg van bolondulva mindenki, rajta, amíg nem késő, itt áll a kocsim a kaputok előtt, máris indulok.
Nem tudtuk meggyőzni, hogy a nyugdíjaink felvétele utáni havi bevásárláskor meg szoktuk venni mindenből azt mennyiséget, ami – ne adj Isten ! – szükséges tartalékul szolgáljon az alapélelemből, hogy ha előre nem látott ok miatt lerobbannánk, legyen, s tudjuk, hogy még mire és mennyit költhetünk a házunk karbantartására és a család javára a következő fizetésig.
– Hiába futott meg az esze a népnek, mi megmaradunk a magunk medrében, mert ha Isten éltet, holnap is élünk, s igen azok is, akik majd ellátják az üzleteket a szükséges áruval. Most egy baksza (köteg) ivóvizet, egy pityókás kenyeret, amíg mi is sütünk, hogy aztán semmiért ki ne kelljen mozdulnunk a kapun a következő látogatásotokig, vagy a mi alkalmi hívásunkig. A holnapi gyógyszeríratásra már jelentkezett egy kedves helyi önkéntes fiatal szomszédasszonyunk, de a következőkben igénybe vesszük a Te önzetlen gondoskodásodat is.
– Aztán, ha sütsz, Mamikám, a kemencében, szívesen elviszünk egy „kakastejjel, varjúvajjal” sült cipócskát! (Bizalmasan emlékeztetve céloz meséléseinkre, sokatmondó huncut mosolyával.) Az sem hibázik majd, ha friss káposztalapiban sütöd!
– Isten őrizzen, hogy még a káposztafej csombojodását is a karanténban érjük meg! Ne bomolj, te, legényke!
– Legyetek nyugodtak, mert itt vagyunk, csak szóljatok! Lesz valahogy! Csak üljetek itthon, biztonságban!
Néha kibuggyan az emberből az évtizedek alatt felgyűlt gondjaink galuskája:
– Hogyne ülnénk itthon, fiacskám? Ha el találnánk menni hazulról, nem kap itthon a kaszás, akinek két pengéjétől (a 77-t) már megmenekültemforma, de látom, elkezdte serítgetni a két hurkot (a 88-t), készítgeti a nyakamra való úri nyakkendőt.
– Tatuskám, látom, formában vagy! Olvastad, ugye, a Hargita Népében, hogy ne komázzunk a koronavírussal? Még sokáig szeretnénk veled tréfálkozni, szeretnénk a bölcs meséidet hallgatni és még sokáig akarjuk élvezni Mamikánktól, a világ legjobb nagyijától, az imádságbeli mindennapi kenyerünket, a „varjúvajjal, kakastejjel sült”cipócskánkat, amely csak az Ő kemencéjében sül olyan pirospozsgás karéjúra és puha, foszlós belűre, egyebütt sehol.

Parasztmiatyánk                                                                         1971, olaj, vászon, 75×100 cm – a festő tulajdona

Megértettem én is ebből, hogy a sütnivaló fa előállítása, szokás szerint most is reám vár. Be is ütemeztem a napi „hegedű órarendemet”. Megosztottam és megfentem a rámásfűrészem lapját, az udvarunk napsütötte helyére állítottam ki a favágókecskémet, s az udvarból összekotorásztam az eddig kerülgetett és hányódó hulladék léceket, deszkadarabokat és a koratavasszal lemetszett gyümölcsfaágakat. Napi egy-két órai ritmusban sikerült összedarabolnom és kásztába raknom jó néhány kemencehevítéshez szükséges mennyiséget.
A karantén alatti favágásom idején egy hétre „visszarándultam a gyermekkoromba”. Valamikor én voltam anyám „legnagyobb leánya”. Elsőszülöttként, fiú létemre, a szükség kívánta parancsra hallgatva korán befogott engem édesanyám a „leányka munkára”. A legnagyobb húgom öt évvel kisebb nálam, hát nekem „szófogadó legényke létemre” pótolnom kellett a hiányt. A kenyérsütés, a „mindennapi kenyerünk” előállítása, az asszony, a családanya, „kötelessége” volt a hagyományos székely gazdaságban. Hogy bevált-e az új asszony, attól függött, hogyan sikerült az új asszonynak a lakodalom utáni első sütése. A kenyérsütés műveletéhez szükséges volt egy férfi és egy leányka-gyermek segítsége is, mert az asszony-feleségnek a mezőn is megvolt a maga pászmája, amit el kellett végezzen a maga szűk huszonnégy órájában, reggeltől estig. (S hát még az házastársi családfolytonossági hivatás gyakorlása vacsoracsillagtól a hajnalcsillagig?)
Kis feleségem, az idézett nagyi, édesanyámat dicsérő elismeréssel szokta nyugtázni az én „péksegédi” felkészültségemet. A kemence meghevítésére anyámtól kaptam a szakmai kiképzést, Őt is a korán elhunyt édesanyja készítette a jövendőbeli falusi asszonyi helytállásra, majd nagynénje oktatta a háztartás/házvezetés (gasztronómia) művészetére. Én elmesélem azt, amit láttam és akarva/akaratlan megfigyeltem a „mindennapi kenyerünk sületéséről” (születés, sütés!) ő majd kiegészíti és parafázza, hogy a hasonló karanténban kínlódó, magukat még aktív „szépkorúnak” érző kortársaink hasznát vehessék. (Ld. a későbbiekben.)
Az 1946-os szárazságot irgalmatlan éhínség követte. Úgy felfutott a gabona ára, hogy szegény ember mindent pénzért kellett, hogy tegyen a családja megmentésére. Keserves könnyhullatások között vittük piacra a jól tejelő, jámbor Bimbónkat. Hat véka búzát adtak érte. Patikamérlegen osztotta be anyánk a korpás lisztet (teljesörlésű), hogy a kéthetes beosztással megérjük az új búza aratását. Nem szorultunk az éhező szegényeket mentő „ingyenkonyhára” pedig a négy-öt gyermekes családok onnan hordták a napi egy étkezésre a segélyadagot. Itt is megkaptuk a kirekesztési megkülönböztetésre az okot, hogy a cipészmester nem szegény ember, nem jár nekünk a segély. Hiába zúgták a kis falunk harangjai: – nincs búza, nincs búza! – a nagyharang, ráfelelt a kisharang: – törökbúza sincs, törökbúza sincs! Meghallotta a harangjaink síró szavát a bánáti módos sváb falvak népe és sok székely gyermeket elfogadtak önzetlen gondozásra a nagy éhség idejére. Szó volt nálunk is az apám suszterműhelyében, hogy éljenek bizalommal a szülők a mentőszolgálat embereinek segítségével, de anyánk kitessékelte az agitátort: amíg az eszemet tudom, s a két kezem fel tudom emelni, sem örökbe, sem a mentőszolgálatnak egyik gyermeket sem adom. Még egy megoldást találtak egy nehéz és hosszú éjszakai vita után: eladjuk a susztervarrógépünket, hátha megsegít az Isten, s beérjük az árából vásárolt gabonával az új termést! Anyám leleményessége kimeríthetetlen volt az újabbnál újabb ötletekben. Elfogyott a kukoricalisztünk, oda a mindennapi „kelj fel puliszka, feküdje le puliszka”, az árván maradt Zsuzsink (bivalyunk) győzte/bírta még cso­roggatni a zsíros tejét, bár nehezen karisztoltuk (gyűjtöttük) össze számára a kevéske kóstot (takarmányt). Megvolt a puliszkához a tej, a napi kétszeri étkezéshez ez elégséges volt. Következett az árpapuliszka keserves korszaka.
Akármennyire igyekezett kiszitálni anyám, talán kétszer is, az árpalisztből a pelyvát (maghéjat), úgy is maradt a szemet borító szúrós árpahéjból annyi szálka a jól megfőzött és megkevert puliszkában, hogy az ínyünket nem éppen kacagásra csiklandozta. Sokszor megsirattuk mi a szegény árpapuliszkát. – Ne rágd, csak nyeld, küld utána a tejet! – volt a szülői használati utasítás. Mi bizony nemcsak tejet, sós könnyeket is nyeltünk vele, de megértették velünk a szüleink, hogy túl kell élni még ezt a pár hetet, amíg megérik a szépen serdülő új búzánk. Megértettem én, már tizedik évemet jártam, de nem éppen így öcsém. Egy darabka kenyeret, éppen az utolsó cipóból, amelyet anyám előlünk rejtegetett, amit csak én tudtam, egy üres zsírosbödönben, az évegesünk alsó szekrényében, hogy a már jól totyogó és gagyogó kis húgunknak, hogy megcsemegéztesse őt azzal, pótlólagos táplálásképpen, mindennap egy falásnyit forralt tejbe aprítva. Már jól mondogatta olyankor, hogy pepe, mama, amikor az éveges felé vezette őt anyám. Nagy dolog volt ez a kiváltság, hogy ennek a titoknak, a rejtett kenyér titkának a részese lehettem.

(folytatjuk)
Balázsi Dénes

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.