Tizennyolc év, kétszáz előadás!

Beszélgetés Cári Tibor zeneszerzővel

383

A székelyudvarhelyi Cári Tibor neve régóta ismerősen cseng hazai és magyarországi színházi körökben, tizennyolc éve komponál színházi darabokhoz zenét, negyvenévesen túl van a kétszázadik előadásán, megkapta az UNITER-díjat, csak idén húsz előadáshoz írt muzsikát. Mindezek mellett nagyon fontos események történtek idén az életében. Többek közt erről is beszélgettünk.

Fotó: Gavril Jarca

– Székelyudvarhelyen születtél, középiskola után Temesvárra felvételiztél egyetemre, azóta is ott élsz. Milyen a kapcsolatod a szülővárosoddal?

– Valóban biztos pont az életemben Székelyudvarhely, noha mostanában ritkábban járok haza, főleg azért, mert a környéken nem volt munkám. Az utóbbi években elég ritkán dolgoztam Erdélyben, inkább a román és a magyarországi színházaktól kaptam felkéréseket, bár nagyon vágyom arra, hogy ne csak a családom és a barátok kössenek szülővárosomhoz és a környező városokhoz. Talán nem véletlen az a mondás, hogy senki se lehet próféta saját hazájában. A középiskola ideje alatt nem volt életcélom, hogy zeneszerző legyek, véletlenül alakult így. Már akkor írogattam zenéket, de kevesen tudtak róla. Egyetemre is azzal a szándékkal mentem, hogy elvégzem, és utána hazamegyek tanítani. Persze, teljesen másképp alakult, főleg Balázs Attilának, a temesvári Csiky Gergely Színház igazgatójának köszönhetően, aki szintén székelyudvarhelyi.

– Mikor kerültél kapcsolatba a zenével, zenéléssel? Mikor kaptad az első zongorád?

– Édesapám amatőr zenész volt, több hangszeren is játszott: hegedűn, trombitán, zongorán és gitáron is. Amint észrevette, hogy érdekel a zene és tehetséges vagyok, azonnal elkezdett ebbe az irányba terelni, sokat foglalkozott velem. Sőt, amikor négyévesen kijelentetem, hogy márpedig kell nekem egy zongora, rá egy évre – elég nagy anyagi áldozat árán – meg is kaptam. Az összes megtakarított pénzünk erre ment rá.

– Temesváron az egyetem elvégzése után kerültél a Csiky Gergely Színházhoz. Hogyan kezdődött a közös munka?

– Valójában már az egyetemi éveim alatt, másodévesen dolgoztam a színháznak. Szükség volt egy zongoristára egyik előadáshoz, amelyet Victor Ioan Frunză rendezett Balázs Attila főszereplésével. Ő fedezett fel és avatott be a színház világába. Munkánk során én is bátorkodtam megmutatni szerzeményeimet, fél évre rá pedig felkértek, hogy írjak zenét egy készülő előadáshoz. Ekkor vett fordulatot az életem, s mire elvégeztem az egyetemet, már számos előadáshoz írtam zenét, úgy éreztem, ez az utam. Temesváron maradtam és színházi zeneszerző lettem.

– Időközben megkaptad Románia legrangosabb színházi kitüntetését, az UNITER-díjat. Hogyan fogadtad, megváltoztatta-e az életedet, igényesebb lettél-e önmagaddal szemben?

– 2013-ban kaptam meg az UNITER-díjat, mindig vágytam rá, őszintén bevallom. Viszont mikor sorra kerültem, úgy éreztem, hogy nem is annyira fontos. Mindig is igényes voltam, próbáltam a lehető legjobban végezni a munkámat. Ez a díj nem változtatott semmin, hiszen az elismerés már amúgy is megvolt a színházak, a közönség részéről. A legnagyobb elismerés az, amikor a nézőktől a díszletmunkásokig mindenki az én zenémet dúdolja. Épp a minap történt a budapesti Radnóti Színházban, hogy odajött hozzám a portás és gratulált a zenémhez. Azt mondta, olyan érzése van, mintha Carl Orffot hallgatna. Kell ennél kedvesebb elismerés?

– Sorra jöttek a színházi felkérések, leginkább Victor Ioan Frunză rendezőnek köszönhetően kerültél kapcsolatba román színházakkal, de Magyarországon is ismernek, mai napig vállalsz felkéréseket. Az elmúlt közel két évtizedben hány előadáshoz írtál zenét és melyik volt a legsikeresebb?

– Tizennyolc éve írok zenét színházi előadásokhoz, utóbbi években filmekhez is. Nagyjából kétszáz előadáshoz írtam zenét, ebből körülbelül negyvenet Frunză rendezett. Nem is tudom, melyik volt a legsikeresebb, mindenképp úgy érzem, hogy elég sok jelentős zenei szerzeményem volt.

– Ki volt a leghíresebb színész, rendező, akivel együtt dolgoztál?

– Több hazai és külföldi alkotóval dolgoztam együtt, köztük híresekkel és kevésbé híresekkel, de ez sosem volt szempont. Mindig a találkozás milyensége számított, az, hogy mennyire inspiráljuk egymást és mi lesz a végeredménye a közös alkotási folyamatnak.

Fotó: Sciadei Klaus

– A nyár magyar sikerfilmjének nevezik (Oscarra is jelölték) a Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs filmet, amelynek zenéjét te szerezted. A kritikusok külön kiemelik a munkádat. Hogyan kerültél kapcsolatba a film készítőivel? Nehéz volt-e megbirkózni a feladattal? Írtál-e más filmekhez zenét, vagy ez volt az első?

– Már egy ideje, leginkább rövidfilmekhez és dokumentumfilmekhez írogatok zenét. A Ruben Brandt volt az első igazán fontos és nagy volumenű munkám. Krstić Miloraddal 2012-ben találkoztam először Temesváron, Horváth Csaba koreográfus-rendező egyik előadásához én szereztem a zenét, Milorad és felesége, Radmilla alkotta meg az előadás képi világát. Már akkor megjegyezték, hogy tetszik, amit csinálok, s rá egy évre meg is kerestek az animációs film ötletével. Nem volt könnyű időszak, hiszen öt évig dolgoztunk rajta, de látva a végeredményt, elmondhatjuk, megérte! Megtisztelve érzem magam, hogy bizalmat szavaztak és részt vehettem ebben a munkában.

– Rengeteget utazol, a közösségi portálon követhetik az ismerőseid, hogy éppen hol és mit csinálsz. A temesvári magyar színháznak munkatársa vagy-e még?

– Valóban nagyon sokat utazom, pár éve életem része az utazás. Párhuzamosan több előadáson, projekten dolgozom. Temesvár a biztos pont, ahová mindig visszatérek, lévén, hogy a magyar színház házi zeneszerzője vagyok. Ebben az évben még két bemutató van hátra, ezzel idén a huszadik projektnek érek a végére: a Hedda Gabler című előadás a temesvári Csiky Gergely Színházban lesz, Tom Dugdale amerikai rendező viszi színre, a másik premier a budapesti Radnóti Színházban Székely Csaba 10 című drámája, amelyet Sebestyén Aba rendezett.

– Az idei év több szempontból is különleges számodra, hiszen apa lettél. Változtatott-e az életviteleden? Összeegyeztethető-e az apaság a munkáddal?

– Őszintén kijelenthetem, hogy valóban a legcsodálatosabb dolog most történt az életemben. Az életvitelemen is próbálok változtatni, csökkentem az utazásokat, hiszen szeretnék minél több időt a kislányom közelében tölteni. Ettől függetlenül a munka nem áll meg, ugyanolyan intenzitással, izgalommal és kíváncsisággal nézek a jövő elé.

Nagyálmos Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.