Tíz éve újították fel a gyimesbükki 30-as vasúti őrházat

660

Tíz esztendeje esett meg a gyimesbükki csoda: mintegy negyvenezer ember gyűlt össze az ezeréves határon, Nagy-Magyarország legkeletibb vasúti őrházánál, és tette ezáltal nemzeti zarándokhellyé Gyimesbükköt. Azóta a pünkösdi búcsú rangos kiegészítő eseményévé nőtte ki magát az ottani zarándoklat. Bilibók Ágoston és magángyűjteménye pedig idén is ott várja az érdeklődőket a 30-as számú vasúti őrházban, és tanúsítja: a magyar örökséget mindennél jobban őrzik a keleti végeken. Guszti bácsival Kovács Hont Imre beszélgetett.

Nem véletlen, hogy éppen Gyimesbükk vonult be a köztudatba „ezeréves határként”: a Keleti-Kárpátok vonulatának viszonylag könnyen átjárható szorosa mindig is forgalmas kereskedelmi út volt, majd a világháborúk idején is – éppen emiatt – stratégiai fontosságú átkelő. Kiemelt szerepe miatt nemcsak a magyarság tudatában, hanem a románok körében is mind a mai napig „a” határként ismerik Gyimesbükköt. Ezt tanúsítja az a vásárlási dokumentum is, amely 2006-ban helyi önkormányzati tulajdonba helyezte a legkeletibb magyar vasúti őrházat. Éppen tíz éve újították fel, azóta áll régi pompájában és fogadja zarándokok tízezreit szerte a nagyvilágból.

Legendás épület legendás megmenekülése
Az őrház az 1894-től három éven át épült Csíkszereda–Csíkgyimes határszél-vasút legutolsó építménye. A Magyar Királyság vasúthálózatának legvadregényesebbnek, legromatikusabbnak jellemzett vonalán az őrházak számozása Madéfalvától kezdődött, és a magyar–román határ felé haladt. A határtól mindössze 65 méterre található legutolsó a 30-as számot viselte, és a gyimesbükki Rákóczi-várként emlegetett őrtorony sziklájának lábánál állt. Szomszédságában 1899-ben kötötték össze a magyar vasútvonalat a románnal. Tévesen vámháznak is nevezték, ezt a tévhitet végérvényesen csak Bilibók Ágoston műszaki vasúti tiszt 2005-ben megjelent könyve oszlatta el. (A Csíkszereda–Gyimesbükk vasútvonal története című kötet szerzője a madéfalvi kocsivizsgálói egység munkatársa volt, vasúti tisztként vonult nyugdíjba és gazdag vasúttörténeti magángyűjteményt halmozott fel.)
Az őrház 1920 után a román vasúthálózat részévé vált, és ekkortól 106-os számú őrházként működött. A kicsi magyar világ idején katonai épületként jegyzik, ekkor épült alája a bunker is. Az újabb – és máig érvényben lévő – határmozgást követően az 1960-as évek végéig a pályaőr lakása volt. Ennek a funkciónak a megszüntetése után enyészetnek indultak az ilyen jellegű épületek, a gyimesbükki azonban megmaradt, köszönhetően annak, hogy itt 2000-ig még fegyveres katonák őrizték a Tatros hídját. Ezután viszont közprédává vált.
Az aknavásári pályafenntartási osztálymérnökség tulajdonában álló épületet 2003-ban egy helyi vasúti pályafelvigyázó megvásárolta építőanyagnak: lebontotta volna. Erről a szándékról szerzett tudomást Bilibók Ágoston, akinek a vasútvonal történetét ismertető kötetének 2005-ös megjelenését követően – Szőcs László alpolgármester közbenjárásával – 2006-ban Deáky András nyugalmazott tanár, panziótulajdonos megvásárolta a pályafelvigyázótól. A vásárlási nyugtákon az őrház megnevezése után következetesen megjelenik zárójelben a „graniță” (határ) kifejezés is, bizonyítva, hogy a hivatalos szervek körében is így él a köztudatban.

Új kezdet
A Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükkön sokáig csak suttogni lehetett arról, hogy érdemes lenne kezdeni valamit az évezredes magyar örökséggel. Az első hangosabb szavak a 2000-es évek derekán hangzottak el. Közrejátszott ebben Bilibók Ágoston kiadványa, valamint Deáky András panziójában a magyarországi vendégek számának gyarapodása is. A panziótulajdonos ráadásul munkásaival meg is erősíttette a kis épület tetőszerkezetét, hogy annak állapota ne romoljon tovább.
Deáky András a Rákóczi-vár felújításáról kezdett egyre nyíltabban beszélni, közben pedig budakeszi vendégek Bilibók Guszti bácsi könyvéből értesültek az őrház hányattatott sorsáról. „Ez az őrház volt a Magyar Királyi Államvasutak által épített legkeletibb vasútőrház. Nagyon megtépázottan, de ma is áll. Hírek keringenek, hogy lebontják. […] Szükséges volna felújítani vasúttörténeti és idegenforgalmi szempontból” – olvasható Guszti bácsi könyvében.
– A budakeszi Bánkuti Ákos nemcsak elolvasta, hanem meg is szívlelte. 2007 pünkösdje előtt másfél hónappal arra kértek, hogy az idegenvezetésemmel tekintsük meg a vasútvonalat. Miután ez megtörtént, aznap este a Deáky Panzióban felajánlottak nekem 450 ezer forintot az őrház felújítására. Vonakodtam, de rám akarták bízni ezt a pénzt, és végül elfogadtam. Később visszaadtam ezt az összeget – mesélte Guszti bácsi.
Az adományt további adományok követték, mígnem 2008 februárjában elkezdődhetett a kivitelezés. A hatóságok állandó ellenőrzéseit, a gáncsoskodók sokaságát Tánczos Barna szenátor – akkor még közlekedésügyi álamtitkár volt – közbenjárásával sikerült „leszerelni”, bár az adásvételben nagy szerepet vállaló Szőcs László alpolgármester ellen ügyészségi eljárás indult. A helyi önkormányzatban egyébként – Guszti bácsi szerint – ő volt az egyetlen, aki a kezdetektől kiállt az őrház ügye mellett.

 

Berobog a magyar mozdony
2008 pünkösdjére, május 11-re már régi fényében pompázott az őrház, és mellette fogadták a 017-es NOHAB mozdonyt.
Guszti bácsi leírása alapján MÁV személyvonat utoljára 1916. augusztus 17-én érkezett az őrház közelébe, ekkor a román hadsereg fegyvertüze fogadta. 2008-ban, közel 100 évvel később térhetett vissza magyar felségjelet viselő mozdony. Ennek alkalmából óriási ünnepséget szervezett a helyi önkormányzat és a Gyimesbükkért Egyesület, amelynek elnöke, Deáky András a lapunkban tavaly közölt interjúban így emlékezett: „Magam is számítottam rá, hogy az avatáskor nagy lesz az érdeklődés, gondoltam, hogy legalább 2-3 ezer ember eljön ide. Azt viszont nehéz elmondani, hogy mi történt aznap. A román hatóságok berendeltek másnap, pünkösd hétfőjén Bákóba, meg akartak bírságolni, amiért bevallásuk szerint a közel 40 ezer ember (!) teljesen megbénította a Gyimesi-szoroson átvezető országút forgalmát. Az az igazság, hogy erre nem voltunk felkészülve. […] Ahhoz, hogy értsük, mi történt, látni kellett az emberáradatot, a tapsvihart, a zászlólobogtatást. Szem szárazon nem maradt. Gyimesbükkön így esett meg a csoda, amely zarándokhellyé tette az ezeréves határt.”
Ekkor került a gyimesi nagyállomásról az őrházba Bilibók Ágoston vasúttörténeti magángyűjteménye is, amelynek azóta a világ minden sarkából volt már látogatója.
– Narviktól Pretoriáig, Venezuelától Kelet-Ázsiáig mindehonnan érkeztek már hozzánk – mutatta büszkén a vendégkönyvet Guszti bácsi.

A tíz év megviselte a tetőt
Az épület felújítását végző vállalat a rövid határidő ellenére is minőségi munkát végzett, de az építőanyagok nem örök életűek – jegyezte meg az őrház gondnoka.
– Sajnos a cserepek elkezdtek tönkremenni. Egyre tarthatatlanabb a helyzet, rövid időn belül muszáj újrafödni az épületet ahhoz, hogy ne kerüljön ismét veszélybe – mondta a nyugalmazott vasúti tiszt, aki mellesleg beszéddel készül a pünkösdvasárnapi, őrházi ünnepségre.
A kis múzeum megtekintéséhez nem kell belépőt fizetni, de az adománygyűjtő fadobozka tartalmát sem kell attól félteni, hogy kárba vész: az ezeréves határon mindig van munka. Mint arról nemrég beszámoltunk, a Rákóczi-vár is állni fog, a zarándokok pedig erre a célra is adományozhatnak, akár téglajegyek vásárlásával is.
A kis őrház világégések és politikai játszmák tanújaként többet jelent, mint szimbolikus épület. Immár nem a vasutat, hanem múltunk – sokak által eltitkolni vágyott – részét őrzi. Ezért fontos, hogy mi pedig magát az őrházat őrizzük.

 

 

 

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.