Tisztaság, kuka nélkül

13

Japánban szinte egyáltalán nem láttunk szemeteskukát. Az első úgy a negyedik vagy ötödik napon tűnt a szemünkbe. Valamelyik útitársunk rikkantotta el magát, hogy „ni, egy kuka!” Volt nagy öröm. Lám-lám, ők is emberek! Mert addigra kezdett úgy tűnni, hogy valamilyen más faj közé keveredtünk, amelynek egyedei (!) nem produkálnak hulladékot.
A más faj érzetét ugyanis – és itt most senki ne értsen és ne magyarázzon a szavaimba semmiféle rasszista élt – sok egyéb is fenntartotta a finoman ferdén vágott szemükön kívül is. És itt kell tennem egy rövid kitérőt. Mert míg Kínában szinte lehengerelt az eléggé egyenöltözött, hangos, gyúródó, lökdösődő, mindenhol, mindenen és mindenkin keresztül masírozó, erősen keleti küllemű és hangulatú tömeg, addig Japán utcái levegősek voltak, ahol nyugodtan lehetett, illetve lehetett volna sétálni, ha az idegenvezetőnk kevésbé zilált, és jobban beosztja, pontosabban nem veszi el az időnket, nem szervez, mindenféle félelemből, túl korai indulásokat és érkezéseket, melyek sokszor zavaróan sok holt időt eredményeztek. Tömeggel délután találkoztunk a vasútállomások közelében, mikor hazafelé igyekeztek vagy kiözönlöttek a hazaérkezők. Mert, mint már említettem, arrafelé nagyon sokan ingáznak, nem is kis távolságokra. Többek között ez a fegyelmezett, udvarias és szabályozott magatartás volt mindenütt a más világ (és szinte más faj) képzetét idéző egyik tulajdonságuk. De sok egyéb is, amit a mindennapokban megtapasztalhattunk.
Mert a fegyelem minden viselkedésükben megnyilvánul. Szigorúan sorban állva várakoznak utazáskor, a be- vagy leszállásra a metrónál, a vasúti pályaudvaron a vonatok érkezése előtt, vagy üzletekben, de bárhol, amikor szükséges.
A japán emberek megjelenése sosem kihívó. Szolidan jól öltözöttek, alkalmakkor visszafogottan elegánsak. Persze kivételek vannak, különösen az ifjúság körében. Hozzájuk is begyűrűzött az elsősorban külsőségekben megnyilvánuló szabadság: a szivárványszínű hajtól kezdve a szakadt farmerig minden. Egyelőre talán nem annyira elterjedt, mint mifelénk, de úgy tűnik, nagyon igyekeznek fölzárkózni, mert az ifjúság már kevésbé hagyományos, kevésbé zárt és épp ezért fojtogató társadalomban szeretne élni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy még mindig igen erős a hagyományok, a szabályozottság megtartó ereje. Többek között erről is szól az egyik kedvenc, (félig) japán, Booker-díjra jelölt regény: Az idő partjain. Szerzője a japán anyától és amerikai apától származó, zen buddhista papnő, Ruth Ozeki, aki talán épp sajátos családi adottságai következtében foglalkozhat a szigetország jelenkori társadalmának legizgalmasabb kérdéseivel. A kemény és sokszor fájdalmas kérdéseket nem mindennapi költőiséggel tárgyaló, több szálon futó, de végül csodálatosan összeálló regény nagyon sok tanulsággal szolgálhatna nekünk is, itt, Székelyföldön élőknek. Azon túl, hogy a mű egyben igazi irodalmi élmény.
A japánok csendesek. Ami természetes, ha finom mozgásukra, szertartásos magatartásaikra, aprólékos cselekvésen, mozgáson alapuló kultúrájukra gondolunk.
Régebbi tudásom alapján is állítottam, az utazásokon tapasztaltak pedig alátámasztották azt, amit nyugati múzeum- meg képtárlátogatások, vagy egyszerű utcai tömegek elemzésekor mondogattam azoknak, akik nem tudták megkülönböztetni a keleti turistákat egymástól és egyszerűen japánnak vagy kínainak tekintettek mindenkit, hogy pontosan el lehet őket különíteni a viselkedésük és zajosságuk alapján. A japán csoportok csendben és sietve járnak, alig beszélgetnek, sokat fotóznak, önmagukat szinte sosem. A kínaiak ezzel szemben valósággal lerohanják a turisztikai célpontokat, sokat és hangosan beszélnek, viháncolnak, rengeteget szelfiznek és simán letarolnak mindenkit, aki az útjukba kerül.
A csend annyira jellemző a szigetországbeliekre, és annyira a mindennapjaik része és ezért igényük is, hogy képesek mindenhol megvalósítani. Még a nagyvárosaik, a tömegközlekedés zajszintje is meglepően alacsony. Miközben mifelénk egy 3-4 óra alatt busszal vagy vonattal megtett Csíkszereda–Szászrégen távolságon, bármikor, akaratom ellenére, sőt, kifejezett bosszúságomra, megtudom legalább fél tucat ember gondját-baját; házastársi konfliktusok, messze érő pletykák, ismeretlenek intim életének részesévé válok, vagy, mert telefonon beszélik meg mindezeket, vagy mert az utasok egymás között, olyan hangerővel, mely túlszárnyalja a szomszédokét és a jármű zúgását, addig Japánban metrón, vonaton nem használják a mobilt. Maximum azért veszik fel a rezgő (!) kütyűt, hogy a hívó félnek elsuttogják, hogy később majd visszahívják. Nem hallottam mobilcsengőt, nem hallottam mobilon csevegő helyieket. Igazán üdítő jelenség volt.
Ezzel szemben rendszeresen találkoztam a vonaton elbóbiskoló japánokkal. A nyilvános alvás arrafelé bevett szokás, annyira elfogadott, hogy természetesnek veszik, ha a másik, egy ismeretlen, a válladra hajtja a fejét. A jelenség magyarázata kézenfekvő: sokat dolgoznak, keveset alusznak és képesek kihasználni a rövid kis lehetőségeket arra, hogy egy picit pihenjenek. Az ilyen alvás azt jelzi, hogy szorgalmas, sokat dolgozó, keveset pihenő emberről van szó.
Orrát fújó emberekkel sem találkoztam, illetve csak a mieinkkel. A helyiek, ha náthásak, nyilvános helyen inkább szipognak, de valószínűleg a nagyon sok emberen látott maszk is segít nekik ebben, hogy addig odázhassák a csepegő orr törlését, amíg megtalálják a megfelelő félreeső helyet, ahova elvonulva kifújhatják azt. Legtöbbször a táskájukba teszik a szigorúan egyszer használt, azután apróra összehajtogatott papírzsebkendőt. És ugyanígy járnak el az egyéb apró hulladékokkal is, majd otthon dobják ki. És ezek után talán mondanom sem kell már, hogy nem láttam az utcán embereket, akik ettek vagy ittak volna, ellentétben a felénk egyre jobban elterjedő szokással, hogy csak úgy menet közben bekapunk valamit, vizesflakont hordozunk állandó kortyingatás céljából (mert így egészséges? vagy csak divatos?), és kávét, üdítőt lötyögtetünk műanyag pohárban. Mivel mindezt nem teszik és cigarettázni is kevesen cigarettáznak az úton, nem gyűl a szemét, nincs mit eldobni, azaz kuka nélkül is megvalósul, működik a hihetetlen tisztaság. Most persze automatikusan adódik a megállapítás, hogy nálunk legtöbbször még úgy sem. Bár úgy hírlik, hogy mi itt, sokat szidott és kétségbevont apró székely pátriánkban, eléggé jól állunk ezen a téren. Mi lehet máshol?! Tudjuk, mi van.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek