Térfoglalók etikettje

2 556

Te szoktál köszönni, ha valakire ráírsz a csevegőben? A kérdést minap tette fel egy ismerősöm, s mert találónak éreztem, felteszem én is. A válaszom: igen, szoktam. Szia, szervusz, halihó, jó napot, üdvözletem – attól függően, hogy kivel milyen viszonyban vagyok. De van, hogy úgy szólítom: kedves, tisztelt. Mert, akár a való életben, a virtuálisban való létezésnek is vannak szabályai. Úgy nevezzük: netikett. Nem az én találmányom a rendhagyó etikett, ami kiváló kézikönyve lehet bárkinek, aki térfoglaló a világhálón. És manapság ki nem? Szóval: van szabálya a bélyegnyálazóst lassan kiszorító elektronikus levelezésnek, ahogy van szabálya annak, hogy miképpen viselkedjünk a közösségi oldalakon. A frászbúkon, például. Ez a bábeli közösségi tér sokféle szabadságot megenged, szabadosságot is, nyilván, de a magát kulturáltnak tartó, jó érzésű netember, példának okáért itt sem tegez le boldogot és boldogtalant, itt sem ront be a másik privát szobájába üdvözlés nélkül. Még akkor sem, ha nagyon sürgős a mondanivalója. Ha mégis kifittyent volna a fejéből a rövid „szia”, úgy helyesbít, elnézést kér, pótolja. Akár úgy, hogy még egy mosolygós vagy piruló hangulatjelt is biggyeszthet mellé. Nem hármat, nem többet, mert a sok jópofá(zás)ból is megárt, tartja a netikett. Ahogy azt is: ha kell, ha nem, nem kommentálunk. Ha mégis, nem beszélünk a téma mellé, nem címkézzük a másikat, nem szapuljuk az ismerőst, ismeretlent csak azért, mert nincs egy véleményen velünk. Ha nem tudunk normális hangnemben vitázni, ha már elfogytak az érveink, akkor visszavonulunk. Ez még mindig elegánsabb, mint komcsizni, szajházni, sorosozni, fideszezni, orbánozni, polgármesterezni, migránsozni, viccesnek tartott vulgáris fotókkal üzenni. Ha már végképp nem bírjuk a másikat elviselni, tiltsuk le, s eltűnik a nagy faluban, mint szamár a csíki ködben. Többet nem látjuk, nem bántjuk egymást. A helyesírás, pontosabban annak hiánya is megérne egy misét. Tudom, tapasztalom: nem mindenki bajnoka az anyanyelvének, de egymás iránti elemi tiszteletünk jele lenne az is, ha legalább megpróbálnánk annyit megjegyezni, hogy a majom pontos j-vel, a hülye ly-nal, a lesz rövid sz-szel helyes. A virtuális faluban is érvényes: ne lopj! Azaz: az újságcikknek, a fotósnak neve van. Ha tetszik, ha osztjuk szerzeményüket, lehetőség szerint pötyögtessük oda a nevüket és ne legyünk netes szarkák, akik úgy akarnak pár lájknyi népszerűségre szert tenni, hogy más tollával, fotójával ékeskednek. Lehetne még szót ejteni a közösségi teret benépesítőkről. A mindennapi butaságokkal a hírfolyamot naponta teleszemetelőkről, a krónikus ál- és rémhírterjesztőkről, akiknél minimum kétszer jön el a világvége havonta, s akikhez minden információ eljutott már, kivéve a kamu marhaságokat gyártó portálok listája. Aztán van az ordítozók kasztja, akiknél beragadt a Caps Lock, így mindent IS üvöltve közölnek. Köszönjük, hogy kisbetűre váltanak! Apropó: a mondatunk után következő ötszáz darab felkiáltó-, kérdőjeltől egyáltalán nem lesz hangsúlyosabb a mondanivalónk, legfeljebb bosszantóbb. Az sem baj, ha járatlan térfoglalók vagyunk még, és vétünk a netikett ellen, de az már igen, ha a saját bakinkból nem okulunk. Ha jól meggondoljuk, alapjában véve ebben a kreált világban is egyetlen emberi léptékű szabályt kellene betartanunk: élni, és élni hagyni. Hiszen nemcsak a miénk, közös a tér, amelyen osztozunk az éterben.

Lázár Emese

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.