Teremtő ige

17

[dropcap]K[/dropcap]osztolányi Dezső Ige című, a Pesti Hírlap 1933. október 1-i számában megjelent írásában a szavak súlyáról beszél:
„Sohase lehet eléggé bámulni azon, hogy az ember beszél, és a lehelete mozgatta hangszálaival közölni tudja azt, amit gondol és érez. Ez a lehelet maga a lélek, maga a csoda.
Ha a színház zsúfolt nézőterén az előadás alatt ennyit mondok: »Tűz van«, nem is izgatottan és riadtan, nem is túlságosan hangosan, csak egyszerű állító formában, egy tényt közölve, akkor nagy változások történnek. A jelenlevők fölugrálnak, dulakodva, őrjöngve rohannak a vészkijárat felé, a tolongásban a nők estélyi ruháját cafatokra tépik, s a gyermekeket agyontiporják.
Valóban tűz van? Talán nincs is. Lehet, hogy tévedtem. Az is lehet, hogy aljas tréfát űztem, s ugrattam a többieket. De ez mindegy. Tűz van, mert azt mondtam, hogy tűz van. Ez a mondat tűzvészt támasztott ezer és ezer agyvelőben, s az a tűzvész, noha nem énekelhető, nem kevésbé valódi, mint az igazi, ez a tűzvész lobog, kígyózik, elharapódzik, lángja már a mennyezetet nyaldossa, szikrája és hősége elemészt mindent.
Ha egy férfi egy leánynak este a fasorban egyszerűen, minden szenvelgés és színpadiasság nélkül ezt mondja: »szeretem«, a hatás ugyanaz. Voltaképp semmi se történt. Megrezzent a levegő egy ember hangjától. Olyasvalami hangzott el, ami talán hazugság is, nincs ércfedezete. De az a leány már minden lehetőségét magába szívta, élete egy másodperc alatt átalakult, sok mindent lerombolt és fölépített, amit azelőtt nem mert volna, számára merőben más a világ, s lehetséges, hogy ez a szó nagyobb fölfordulást és pusztítást okoz majd benne, mint egy tűzvész.
A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak veleje, kútfeje és kezdete. Milyen csodálatos is a bibliának ez a szózata: »Kezdetben vala az ige.«
Az ostobák prózai és költői szavakról beszélnek. Ezeknek a virág költői, de például a kefe prózai. Holott a kefe, ha költő veszi kezébe, s fölemeli a végtelenbe, szinte bimbókat hajt.”
Juhász Ferenc a Vázlat a mindenségről című írása mintegy hangsúlyozza, megerősíti Kosztolányi gondolatait:
„De én nem a csöndben hiszek, én a szóban hiszek, a szigorú, pontos, föladatát teljesítő értelmében: szent szóban, a világépítő szóban, a virágnyílás-gyönyörű szavakban, a láng-tisztaságú és csillagbelső-homályú szavakban, én a mindent-kimondást hordozó szavakban hiszek, a vérző, párázó, lobogó, pikkelyes, zöld növénypórusos szavakban, a csillag-lángoló szavakban, a kő-tisztaságú szavakban, a rejtelmesekben, egyszerűkben, összetettekben és kegyetlenekben, a gyémánt-felületűekben és kristály-mélyűekben, a virág-szerkezetűekben és sejt-érzékenyekben, a molekula-pontosságúakban és mindenség-arcúakban, a szavakban, az ősanyag-szövetségben, az atomtársulás-csoportokban. Én a szóban hiszek, nem a csöndben. Mert a költészet csak szavakkal van, csak szavakkal virágzik világegyetemmé. A költőnek meg kell találnia a létre-érdemes szavakat, a szavakat, amelyek mint anyatest a magzatát, a dolgokat hordozzák magukban, a dolgok alakját, szerkezetét, jövőjét és sorsát. Költői cselekvésünk: a szavakból-épített mindenség-torony. Ez az építés: a költészet örökös ünneptelen hétköznapja. Ez az építés: a dolgunk. Ez az építés: szorongásunk és egyetlen lehetőségünk. Mert hiszen mi lenne más a költő dolga, mint mindenséget építeni a szavakból, élő világot, hogy benne a lét megmaradjon önmaga dicsőségére és az ember örömére. Mert a létezés öröm, a szó: öröm. A hallgatás: halál.”

Komoróczy György

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.