Tengerpart és konyha

Bőröndnapló 31.

81

Bár az Olasz Riviérán elfoglalt szál­lásunk nem okozott örömöt, kedvenc országomnak ezt a részét is gyönyörűnek találtam. Aki még nem találkozott Olaszország-imádatommal, vagy ha nem lelkesedik maga is ezért az országért, esetleg sosem járt ott, akkor ez a mondatom némi magyarázatra szorul. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy ez az az ország, amelynek minden szeglete rejt magában valami szépséget, illetve leggyakrabban ezek egész tömkelegét. És ezt most már bátran állíthatom, hisz belekóstoltam nemcsak leghíresebb városainak, de az elmaradottabb részek, illetve az eldugott kis helységek zegzugos világába is. Valószínűleg – annak ellenére, hogy mostanság épp a migránsok legkedveltebb kikötőhelye – lényegében a sors kegyeltje ez a földdarab. Klímája kitűnő, legalábbis azoknak, akik szeretik a meleget, és mindazt, amit a mediterráneum jelent. A természeti adottságai remekek. Az Alpok és a Dolomitok fenséges vonulatai finoman lejtenek és olvadnak bele a mezőkbe, illetve köröskörül a tengerbe, sokszor végtelenül szép panorámát kínálva az arrajárónak. Hasukat a világ legtöbb alagútja fúrja keresztül-kasul, melyeket gyakran fantasztikusan kacskarin­gózó völgyhidak kötnek a következőhöz, esetleg többszintes autópálya-elágazások terelik az utast a völgybe, megdöbbentve méreteikkel és formáikkal. Mindezeket tetézi az az építkezés, amely több mint két évezred alkotásait egyesíti magában, nem ritkán a réginek és az újnak páratlan keverékét, különös, ellentmondásosságában harmonikus egyvelegét tárva a gyanútlan látogató elé. És ennek az emberi kéz és elme teremtette rengeteg kisebb-nagyobb világnak egy része sokszor váratlanul bukkan elénk a hegycsúcsokon vagy a völgyekben, folyók partján vagy járatlan utak végén, elképesztve az utazót, hogy vajon hogyan is került oda? Vagy mivel közelítik meg a lakosai? Van-e egyáltalán élet ezekben a madárlátta városkákban, vagy a történelem felejtette ott őket, hogy a ma arra járó gyönyörködhessen benne? Ma már bizton állíthatom, hogy mindenfelé zsong az élet: megállíthatatlanul, színesen és sokak szerint hangosan. Én inkább csak a pezsgését érzem, a hangzásában is. Mert lehet, hogy elfogult vagyok. De vállalom.


Olaszországban nekem a tenger és a tengerpart másodrendű látvány, foglalatosság, cél vagy akármi. A kulcsszó a másodrendű. Szerintem ez a félsziget, a maga több mint két és fél ezer éves civilizációjával olyasmit teremtett ezen a földdarabkán, ami másodrendűvé tesz itt minden egyéb adottságot. Természetesen egy pillanatig sem szándékozom kétségbe vonni azt a pluszt, amit a természet jelent, amely keretbe foglalja az emberi megvalósításokat. Azt is tudom, hogy vannak, nem is kevesen, akik ezt másképp látják, és nem célom meggyőzni őket: csak a saját bizonyítványom magyarázom. Nyilván, sokan dicsérik az olasz tengerpartot, nem is alaptalanul, hisz rendezett, szépen kiépített és sok helyütt itt is előbukkan a római múlt, jól megmaradt épületek, ma is használható hidak vagy épp az országutak formájában. Hisz Itáliában nemcsak minden út Rómába vezet – ami valóban igaz –. hanem ezek az eredeti római kori utakra épültek rá. Mint ahogyan gyakran a városokban is római kövezeten tapos az arrajáró, kétezer éves arénában hallgat operaelőadást vagy ugyanolyan régi mozaikok rendkívüli szépségét csodálhatja a félig elhordott, de félig az újba beépített templomokban.
Az olasz tengerpartnak nagy vetélytársai vannak: a francia, a görög és az utóbbi időben a horvát is. Éghajlatuk hasonló. Konyháik finomak, mindegyiknek – talán a horvátnak a legkevésbé – megvan a nagyon erős ismertetőjegye, és mindegyikre sokan esküsznek. Nincs szándékomban rangsorolni őket, hisz nem is vagyok erre hivatott, nincs sem elég információm, sem elég tapasztalatom, hogy ilyesmivel érdemben foglalkozzam. Összehasonlítani is leginkább érzelmi indíttatással tudnám, bár valamennyire azért alátámaszthatnám a meglátásaimat, de nem teszem. Inkább csak véleményeket villantok fel. A természeti adottságok szempontjából talán a horvát tengerpart a legszebb. A görög, különösen a szigeteiken, a legfülledtebb, legerotikusabb és legbulizósabb. A Francia Riviéra a legelegánsabb, az olasz pedig a legcsaládiasabb. Legalábbis így érzékeltem én ott, amerre eddig megfordultam. Az utóbbi esetében ezt a sok értelemben használható otthoniasságot egyrészt San Bartolomeo al Mare jelentette, ahol a szállásunk volt és ahol a szállodában is minden családias volt – egy család tartja fönn, családias hangulatban és menüvel –, aztán az utcán is leginkább ez a hangulat uralkodott. De ezt a benyomást más is erősítette. Például a koldusgárdája, mert így kell neveznem őket, mely széles e hazából került ki. Hisz a bő hét alatt, Torinóban – elismerem, ez kissé messzebb van a tengerparttól, de mégis – a lepelt őrző templom lépcsőjén egy Romanból odakerült (odavitt, szállított, kényszerített?), igen színes öltözetű, magas parafa talpú szandálban és rózsás vállkendőben pompázó negédesen mosolygó asszonyság válaszolt nekem, mikor megszólítottam románul. Aztán San Remóban, az egyik téren, fiatal legény üldögélt, ahogy ültében megállapíthattam, szép szál fiatalember volt, épp a tányérját rendezgette igen komolyan és jól öltözötten, és nem rítt le róla, miért is kellene neki bármit is adni, ahelyett, hogy gyorsan dologra fogja az ember. Ez a kéregető eléggé ellenségesen vallotta meg, hogy Temesvárról van, és valóban koldul. De dolgozni is szokott – tette hozzá. És szintén odavalósiaknak vallotta magát Genovában, a San Lorenzo székesegyház előtti téren megszólított két muzsikus, egy idősebb harmonikás és egy fiatalabb, napszemüveges, aki szintetizátoron játszott. Egyikük sem beszélt szívesen, de azonnal reagáltak a román szóra.
Szerencsére Genovában rengeteg minden ellensúlyozta ezt az „otthon(itthon)iasságot”. Az ország legnagyobb kikötője szerepéhez méltón terpeszkedik egy hatalmas öbölben. Régi és új része békésen fér meg egymás mellett, dokkjai, a kikötött hajói – újak, felújított muzeálisak, meg egykori filmdíszletek – óriási hajókonténerekből kialakított akváriuma, tengerparti sétánya, a bazár és a különleges élőkép. Nekem ez utóbbi tetszett a legjobban: hófehér zongora gördült végig a parton, rajta a fehérbe-ezüstbe öltözött Mozart muzsikált. A hangszeren pedig patyolatfehér balerina piruettezett végtelenül kecses mozdulatokkal mindannyiunk ámulatára.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.