péntek, november 27, 2020
custom_html_banner1

Hirdetés

„Tengerész, ó, szívem, tengerész”

A hajózás iránti érdeklődésemet édesapámtól örököltem, aki nép­rajzosként foglalkozott sokat a balatoni vízi járművekkel. Jómagam már messzebbre tekintettem, a tengerhajózás izgatta a fantáziámat. Gyerekként Horvátországban figyeltem szájtátva a tengerjárókat, egyetemista koromban Marseille-ben beszöktem a kikötő területére, ahol még Ganz portáldaru is működött.

Az egyetemi évek alatt egy hajózásról írt tanulmányommal a közlekedési minisztérium pályázatán is díjat nyertem, így szakdolgozatomat a magyar tengerhajózásnak szenteltem. Az akkori, mintegy tizenöt hajóból álló flotta minden tagját jól ismertem, a költőkre s magyar városokra utaló neveket és vízkiszorításukat kívülről fújtam. Természetesen, szakmai gyakorlatomat is a Mahartnál végeztem, sok feladat nem lévén, az öreg tengeri medvék sztorijait hallgattam nagy odaadással. Éppen Finnországba készültem, s az egyik szimpatikus kollégát, aki sokat hajózott Leningrád és Helsinki között, a rokoni országról faggattam. „Figyelj, öcsém, ott olyanok a nők, hogy…” – kezdődött a válasz, de a hangsúlyból éreztem, hogy másfelé kell elterelni a beszélgetést. Ezután Helsinki nevezetességeiről kérdeztem, de megint kudarcot vallottam, mert egy piroslámpás negyedről informált részletesen. Igen, a hajózó életmód évezredek óta együtt jár a szabadossággal, a thaiföldi kikötőkben például a 80-as években is fel kellett engedni a hajókra a könnyűvérű hölgyeket, különben hetekig várakozhattak a nyílt vízen. Vitray Tamás egy riportkörutat is szentelt akkortájt a magyar hajózásnak. A Tengerre magyar című filmjét a flotta zászlóshajóján, a Vörösmartyn, népszerűbb nevén, Zserbón (a Vörösmarty téri cukrászdára utalva) forgatták. A mozi nem találkozott mindenki ízlésével: a tengerészek a nagyképű, vakációzó stábot szükséges rossznak tekintették a fedélzeten, s pezsgőt bontottak, amikor a forgatócsoport Bangkokban kiszállt. A további botrány a bemutató után következett, a tengerészek hozzátartozói a filmkockákból szembesültek, hogy férjük, barátjuk ferde szemű ledérlányokkal mulatja az időt a messzi távolban.
E film elhatározásom után készült jóval, így akkor még tiszta lelkű ifjúként lelkesen adtam be pályázatomat a Maharthoz. Mivel már ismertek, nem látszott különösebb akadálya a felvételemnek, amit egy egyéves tengeri gyakorlat előzhetett meg. Ekkor történt a fiaskó: elküldtek orvosi vizsgálatra. Ugyanazt a feladatot és tesztet kellett megoldanom, mint a repülősöknek, centrifugás székben és hintán forgattak, óriás libikókán ringattak, s más eszközökkel gyötörtek. Fél óra múlva már nem bírtam tovább, a legkisebb helyiségben kerestem megkönnyebbülést háborgó gyomromnak. A felügyelő orvos – az eredményeket látva – nem adta hozzájárulását a hosszabb tengeri úthoz, így álmaim szertefoszlottak. Azóta némi nosztalgiával megyek el a Parlamenttel szemben horgonyzó utolsó Duna-tengerjáró hajó, a Kassa (mostani nevén Debrecen) mellett, s a nagyobb kikötőkben is szomorúan nézem az óceánjárókat. Emellett pörölök a sorssal, hogy most születtem: a századelőn lezserebb orvosi vizsgálat után hajózhattam volna be, például a Titanicra…

Csermák Zoltán

Kapcsolódó cikkek:

14,237RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb