Tegnap, holnap

141

Tegnap gyásznap volt. Tudjuk minek a gyásza. Tegnap délután a magyar nemzetre száz évvel ezelőtt erőltetett békediktátumra, a határokkal szétszakított nemzetre emlékeztetve öt percen keresztül Kárpát-medence-szerte – így Székelyföldön is – egyszerre zúgtak, kondultak meg a harangok. Egyszerre szólaltak meg, akárcsak délben.
Tegnap gyásznap volt. Tudjuk, mi történt. Ismerjük a száz évvel ezelőtti döntés hatásait. A szétszakított országrészekben élve ma is nyögjük, szülőföldünkön kisebbségbe kerülve száz év óta nap mint nap bőrünkön érezzük.
Tegnap gyásznap volt. De tegnap Csíkszeredában kora reggel mégis verőfényesen sütött a nap. Ragyogóbban, életvidámabban, mint az elmúlt hetekben bármikor. Jólesett a frissen főtt kávé, mely egyszerre ébresztgetett a kitárt ablakon beáramló madárcsicsergéssel. Tegnap is szépen lassan életre kelt a ház, ébredeztek a lakók, kis zoknik, kis cipellők után kutattak a gazdáik. Csapvíz csobogása, poharak, tányérok koccanása hallatszott. Tudom, hogy tegnap gyásznap volt, de az élet nem gyászolt, nem állt meg. Jókedvűen ébredtek a gyermekek, reggelit kértek, csacsogtak, csiviteltek, játszottak, énekeltek, álmaikról meséltek. Kacagtak és kacagtattak, arcomra, lelkemre is mosolyt csaltak, és mondanivalóik kifogyhatatlanok voltak.
Délelőtt a városban járkálva figyeltem az embereket. Mindenki ugyanúgy rohant, végezte dolgát, mint tegnapelőtt, nem láttam semmi különlegeset. Tegnap gyásznap volt, mégsem lobogtak a gyászlobogók, nem tűztek a ruhákra gyászszalagot az emberek. Akivel az utcán találkoztam, senki sem sírt, senki sem könnyezett. Az idősek diskuráltak, a fiatalok telefonba bújva siettek, a piac felől érkezők pityókával, zöldséggel, gyümölcssel teli szatyrokat cipeltek, a hivatalok előtt arcmaszkot viselők papírral a kézben türelmetlenkedtek. Az üzletek ajtai is a megszokott ütemben nyíltak, csukódtak. Tudom, hogy tegnap gyásznap volt. Nem tudom, száz évvel ezelőtt hogy lehetett, de tegnap, akárcsak tegnapelőtt, Csíkszeredában az élet ugyanúgy ment tovább, ugyanúgy zajlott, ugyanúgy lüktetett.
Tegnap gyásznap volt. Tudjuk, mit adott az eltelt száz év, és azt is, hogy a múlton változtatni már nem lehet. Lehet keseregni a miérteken, de kérdem én: minek? Igen, ismerni kell a múltat, kötelező az emlékezet. De előbbre, jobbra, érdemesebbre sebeink tépegetése és elárult, elárvult nemzetünk megsiratása – száz éve próbálgatjuk – nem vezet. Előre haladni nem hátra nézegetve, hanem konok, előrevetett tekintettel lehet. Munkálkodni ott, ahol vagyok, tenni azt, amihez a legjobban értek. Én többet nem tehetek. Hittel, jókedvvel, derűvel szolgálni családomat, közösségemet. Gyásznapon sem bűn őszintén örvendeni és kacagni gyermekeinkkel. Népdalokra tanítani, madárkáknak füttyel válaszolni is az élethez és az élni akaráshoz tartozik. Munkával és imádsággal őrizni, védeni nemzetemet pedig nem pusztán feladatom, a következő száz évre is kutya kötelességem. Úgy, ahogy tudom. Ott, ahol élek.

Domján Levente 

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.