„Te rongyos élet…”

16

Most nem olyan a hangulat, hogy csak úgy belehallgassunk a Csárdáskirálynő című operettbe. Ha épp műsoron is volt valamelyik színházunkban vagy világszinten, úgy elmaradt, mint annak a pinty. Mint annyi minden, mint annyi más, ami nagyon vagy kevésbé fontos. Megtörtént, hogy belenéztem egyik-másik teátrumunk műsorkínálatába, de rögvest el is ment a kedvem. Mert ez a színpadi vízzel főzés időszaka. Voltak, vannak próbálkozások, hogy valahogyan felkeltsék és életben tartsák a társulatok az érdeklődést, de többnyire satnyák ezek a rögzített előadások! A színművészek játszanak, játszanának, de nyoma sincs annak a fajta élményszerzésnek, amelyet megszokhattunk. Amelyet megszokhattak. Hiszen a játék a közönségnek szól, a nézőkre gyakorolt hatásra épít, és a válaszreakciók teszik élővé az előadást. Mondhatnám úgy is, hogy az élő adást. Hogyha nincsen érzékelhető interakció, akkor csak olyan az egész. Üres. Steril. Barátaimmal is beszélgettem erről mostanság, és egyértelműen azt állították, hogy akkor lenne igazán jó és célravezető a módszer, ha tévéjátékokat rögzítenének. Akkor több kamera működik, a színész felkészül arra, hogy a technikának játszik, átalakítja, hozzáidomítja habitusát. Mert ez is egy műfaj, egy másik műfaj, és legalább annyira hatásos, mint a hagyományos módon zajló játék. Tévéjátékot gyártani azonban komoly hozzáállást igénylő feladat, legalább akkora, mint a hagyományos színrevitel. Ehhez is külön odafigyelés, szakember és pénz kell. Pénz, ami nincs. Hol van az a televíziós társulat, amely nyakra-főre képes műsorára tűzni az ilyenformán „átszabott” kőszínházi produkciókat, és még fizetne is érte?! Annyit, hogy ne legyen még nehezebb a társulatok helyzete?! Annyit, hogy jusson a következő „kényszerből fakadó” tévéjátékok elkészítésére?! A lelkészek is nehéz helyzetben voltak mindvégig, hiszen mind az istentiszteletek, mind a bennük elhelyezett prédikációk is egy feltételezett közösségnek szóltak. Előfordult, hogy szentmiséket rögzítettünk az utóbbi hetekben – többször is –, és külön megkért a szolgálattevő pap, hogy mi, a szűk „kisegítő személyzet” két-három tagja üljünk különböző helyekre, messzire egymástól. Nem a kötelező távolságtartás miatt elsősorban, hanem azért, hogy imitáljuk a tömeget. Ilyenformán a „Krisztusban kedves testvérek” mi voltunk, itt-ott, és sikerült megteremteni az illúziót, hogy épp az „emberekhez”, hogy az „asszonyokhoz” szól az Úr szolgája. Több lelkész ismerősöm azonban képtelen volt erre a „kegyes hazugságra”, egyszerűen felolvasta a beszédét, és úgy „filmesítette” meg, töltötte fel az egyházközség/gyülekezet honlapjára, hogy békebeli fotókkal illusztrálta a ködös jelent. Mondjuk, voltak kivételek, az erősen mediatizált egyházi személyiségek, akik korábban is készíttettek ilyen felvételeket, ők nem voltak annyira zavarban, megvolt a kellő rutinjuk. De a „közönséges” mezei lelkészek nem tudtak ilyen könnyen igazodni… Előfordulhat, hogy szép lassan visszatérünk a régi, vagy a legalábbis barátságosabb kerékvágásba, de zötyögős, rázós lesz az út. Erősen sok az új hepehupa. Csak győzzük…

A „rongyos élet” motívuma most elsősorban azért türemkedett elő teljesen prózai módon, és jelent meg a köznap kulisszájában, mert valóban rongyos az élet. Mire elszállnak fejünk fölül a felhők, s mire felszárad a sár, még nagyobb félelemmel vegyes szorongással nézhetünk szét a tájon, hogy mi van, mi maradt, és mi az, ami örökre elveszett… Most ne gondoljunk a nagyvilágból betüremkedő sok-sok negatívumra, ne az foglalkoztasson, hogy a karantén idején teljesen megkergült a társadalom és fenekestül borogatott fel mindent, amiről azt reméltük, hogy tartós… 

Valamelyik nap elgondolkodtam azon, hogy – szerencsére – van elég rongyom. Mármint öltözékem. Jöhet bármilyen zimankó, szél, s vihar, van, amit „mellem csontboltján” összegombolnom. És az is megfordult a fejemben, hogy – bizonyára – mások is hasonlóképpen gondolkodnak. Cseppet sem lepett meg, hogy a székely anyavárosban mind a két készruhagyár megfújta a vésztrombitát. Ebből én azt hallom ki, hogy ezen a környéken a textiliparnak hosszú időre leáldozott. Mintegy ötszáz munkahely szűnt meg. És a többi fennmaradása sem biztos. Szép lassan feldolgozzák a meglévő készleteket, leszállítják a maradék rendeléseket. Mert máshol sem nagyon akarnak öltözködni. Sokan kinyitogatták a ruhásszekrényeket, és látták, hogy a „rongyos élethez” megvan a készlet. Nyugaton, és egykor jobb módban élt felebarátokról beszélek. Divat, hogy nem kell a divat. Hogy aztán ez az ötszáz felszámolt munkahely, s a közeljövőben megszűnő másik félezer ugyanannyi családot jelent-e? Valószínű. A rendszerváltást követő évtizedben Székelyudvarhelyen ötezer férfierőt foglalkoztató állás szűnt meg. Nagyjából ennyivel csökkent a város népessége három évtized alatt. Most azonban családanyák, lányok, asszonnyá lévendő hajadonok tűnhetnek el a tájból. 

Én nem az újból szolgálatba állított személyszállító repülőgépekben bízom, hanem a csendes és célravezető földi megoldásokban, amely nem repít senkit tova a fatornyos templomok és a hazai parlagok fölött. 

Simó Márton

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.