Tata

57

Mostanában sokat gondolok nagytatámra. Szinte nem ismerek nála derűsebb embert. Nem vidám, nem harsogó, hanem csendesen derűs és nyugodt volt mindig. Talán sosem láttam még haragudni, egy-egy felemelt szavával is csak figyelmeztetett minket, vamelyik gyermeket, hogy ez vagy az veszélyes. Ezzel a nyugalommal, derűvel nézte a világot is, úgy kommentálta meg a politikai eseményeket is, úgy mondta rá, hogy milyen gazember ez meg az, hogy akkor is ott csillogott a szeme sarkában egy kis mosoly, mintha azt mondaná, hát igen, nagy hóhányó az illető, de ilyen a világ, ilyenek is vannak benne. Így fogadott el életében sok mindent, édesanyja korai halálát, gyermekfejjel a háborús eseményeket, sokéves bukaresti katonaságot, kommunizmust, otthonától távoli munkát. Mély istenhittel és ezzel a csendes derűvel. Történetei is mindig vidámak voltak, a természetet pedig még úgy ismeri, mint ahogy már kevesen, azzal a régi tudással, amit még az ő nagyapja alapozott meg és ami a földdel, a rétekkel és az erdőkkel való meghitt kapcsolatot feltételez. A derűjét azóta felhőzi szomorúság, mióta nagymamám elment közülünk. Évek óta már, de tata azóta is használja a többes számot, ha hogylétéről kérdezem, vagy azt mondom, vigyázzon magára. „Megvagyunk, fiam”, mondja, vagy pedig „vigyázunk”. Majd hozzáteszi tréfásan, „mindig csak az út szélén megyünk”. Az útra, az utcára talán már évek óta nem járt ki, de ezt is azzal a csendes beletörődéssel vette tudomásul, mint minden egyebet. A konyhaasztal mellett ülve „utazott”, elővette a földrajzi atlaszt és nézegette a térképeket. Az újságot mindig kiolvasta, módszeresen, általa értettem meg igazán, hogy mekkora felelőssége van a leírt szavaknak, mennyire komolyan is lehet azt venni. Aztán már, hogy egyre jobban romlott a szeme, maradt a televízió társnak.
Nagytatám most nagyon beteg. Nem koronavírus, hanem más miatt. Arra gondolok, hogy mennyire szegényebb lehet a világom nélküle. És hogy mennyire jó volt régen látni azt a derűs, nyugodt, megfontolt és elfogadó hozzáállását, mennyire jó volt megtapasztalni sokszor, hogy ez vagy az ennyire vagy annyira egyszerű is lehet.
Kincsek az időseink. Vigyázzunk rájuk!

R. Kiss Edit

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.