Társak a könyvben

72

Sikeres bemutatók sorozatán találkoztak az olvasók, az újságíró-kollégák Ambrus Attilával és Sarány Istvánnal a Léphaft Pál karikaturistával közösen jegyzett könyvüket népszerűsítő körút során: a csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi bemutatót követően a Vajdaságban Csókán, Zentán és Újvidéken, illetve újból itthon Kolozsváron és Brassóban vettek részt lélekemelő találkozókon, tartalmas beszélgetéseken. A bemutatókat a magyar kultúra napja tiszteletére szervezte a Hargita Népe Lapkiadó. A kötetet dr. Málnási Ferenc ny. magyartanár ismerteti.

Két szerző, társak a könyvben, a szakmában, egy kötet, egyik és másik felét megosztják 240-240 oldalon, s harmadik szerzőként Léphaft Pál újvidéki karikaturista szerepel ötletes, az írásokhoz remekül odaillő rajzaival.
Kozma Mária „társnélküli beszélgetés”-nek nevezné az interjún, a riporton kívül a tárca és a jegyzet magyarázatát, vagyis a szónak az írótól az olvasóig tartó útját… Ennek legjobb jellemzését adja: „Ketten ülnek a szobában. Hallgatnak. Az egyik megszólal: – Hát, igen! A másik nem felel.”
Mindkét szerző könyve Cseke Gábor szavaival egyfajta publicisztikai napló, amelyben magán- és közéleti eseményeket ismertetnek, amelyek szűkebb vagy tágabb közösségünk átélői, vagy legalábbis tanúi, kortársai. Átérzik a leírt szó súlyát, sajátos stílust munkáltak ki, s valamennyi írásukból kitetszik, hogy számítanak az olvasó együttgondolkodására.
Nos, olvasóként jelentkezem, ahogyan Petőfi S. János professzor megfogalmazta szövegtani kutatásai nyomán: minden szöveg valóságos vagy elképzelt világképet rajzol meg, ír le, mutat be, s erről a világról az olvasónak is kialakul(hat) valamilyen véleménye, benyomása, képe…
Mindkét szerző a heti jegyzeteit válogatta a kötetbe – Ambrus Attila 2012–2017 között a Brassói Lapokban, Sarány István 2011–2014 között, a Hargita Népében megjelent írásaiból…. A kötetben szereplő írások tömörek, a lényeget láttatják, pontosak, mindegyik külön téma, külön kis világ, de az egészet összekapcsolja a leírt szó iránti felelősség következetessége. S bár az újságcikk „tiszavirág-életű”, mindketten megtalálták a romániai magyar nemzeti közösségünk sajátos helyzetéről szóló témákat, amelyeket a Kárpát-medence összefüggéseibe ágyazva értékelhettek, mondhatták el véleményüket…
Bíró Béla szerint Ambrus Attila írásai (de szerintem a Sarány Istvánéi is) szervesen kapcsolódnak a két világháború közti vezető újságírójának, Mikes (családi nevén Győri) Imrének a munkásságához, akinek később a Szabad Európa Rádió Gallicusaként „hangos újsághíreit oly mohón hallgattuk (ha hagyták…!).
Olvasóként Sarány István könyvéből a fejezetcímeket ajánlom elolvasásra, tájékozódásra, de Ambrus Attila is nagyjából ugyanezekkel a címekkel tagolhatta volna kötetét: Identitás-lexikon, Iskolai segédkönyv, Médiakalauz, Művészeti enciklopédia, Román–magyar szótár, Székely fogalomtár, Ünnepkalauz, Világpolitikai kisokos, Szertelen szószedet, Belpolitikai bestiárium… S ha beleolvasunk a csokorba kötött jegyzetekbe, Ambrus Attila cikkeiből is a testvér-témákat párosíthatjuk…
Az engem leginkább foglalkoztató témák, az anyanyelvoktatás, nevelés, könyvek, kultúra, ezekről szeretnék szólni, „Hát, igen!”-t mondani…, az olvasók figyelmébe ajánlani…
„Mikor iskoláskorúvá cseperedik a gyermek, dilemmaként fogalmazódik meg a szülőkben, hogy magyar vagy román nyelvű iskolába adják gyermeküket… Amilyen iskolába íratjuk a gyermeket, olyan nemzetbe íratjuk…, s kisebbségiként (nemzetiségiként, teszem én hozzá), magyarnak nevelni gyermekeinket többletmunkát jelent, a heti több tanórát, az eggyel több félévi dolgozatot, záróvizsgát és érettségi vizsgát, s vállalni kell a román nyelv elsajátításának nehézségeit, felismerve annak szükségességét. Anélkül azonban, hogy abszolutizálnánk annak szerepét.” „Jóleső érzés, hogy a ballagási ünnepélyeken megszólaló gyerekek céltudatosabbak, érettebbek, mint amilyennek mi szülők gondoljuk…” (Sarány I. 26–28. l.) „Pedig az elmúlt 25 esztendőben sok volt a kapkodás, a reform, a reform reformja, sok volt a kísérlet, sok volt a kudarc, kevés volt a pénz…” „S talán a tanügyet irányította a legtöbb miniszter…” – jegyzi meg Sarány, aki szól a szakoktatás helyzetéről is, a megszüntetéséről, az újraindításáról, s arról, hogy „az érettségi reformok szomorú statisztikája nyomán született intézkedéseknek hamar beérett a gyümölcse, csak ez a gyümölcs nagyon savanyúra sikeredett…” „A remény élteti a pedagógustársadalmat, a szülőket, s nem utolsósorban a gyermekeket…” (Sarány 29. l.)
Ambrus Attila (69. l.) szerint „hiába ismerték el, hogy az erdélyi magyar diákok számára más módszerrel kell(ene) oktatni a román nyelvet, a nemzetvédők azonnal bizonygatták a javaslat képtelenségét, s bedobták a román kenyér – román nyelv diverzióját…” „Az illetékesek Pató Pál-i hozzáállása sok magyar fiatal érettségi diplomájába kerül…” (Ambrus A. 86. l.) Keserű igazság, hogy „a gyerekek többsége nem lemorzsolódik, hanem eltávolítják őket az iskolától, lemorzsolódtatják őket azok, akiknek a feladata éppen az oktatási rendszer működtetése.” (Ambrus A. 52. l.) „Figyelmeztető Deák Kristóf Oscar-díjas kisfilmje, a Mindenki. Az iskolarendszer ma nem a demokratikus és szabad társadalom melegágya. Ellenkezőleg! A minisztérium–tanfelügyelőség–iskolavezetés–tanár kapcsolatában nem az alulról jövő kezdeményezés a jellemző, hanem a felfelé mézes, lefelé mérges vezetési elv érvényesül…” – fogalmazza meg Ambrus A. (29. l.)
A megoldás? Szerintem sem a menekülés, a kivándorlás, mert „…aki elment Erdélyből, vagy elküldte gyermekét többséginek, nem közülünk való” – nyugtatta magát és a hűségeseket a költő…. Brassóban mondta azt Kacsó Sándornak a fiákeres, hogy ő „csak otthon székely, itt birjar” – idézi Ambrus A. (66. l.) Aki az anyanyelv és az idegen nyelv szerepéről szólva, az anyanyelv hasznáról is meggyőzni akarja a szülőket, a nagyszülőket, fiataljainkat… „Ismerünk olyan érettségiző fiatalokat, akiket a magyar vizsga jegye húzta ki a slamasztikából… „Az anyanyelv nem csupán kommunikációs eszköz, hanem a világ megismerésének, otthonná tételének az eszköze is…” „A globish nem kevert nyelv, hanem maga a meztelen angol…” „Hamarosan megjelenik a hungrish is. Szókincse elfér majd négy A4-es oldalon. Megtalálható lesz benne az ÉN meg a TE, de a MI már nem, és a TI szitokszó lesz…” Ám nehogy valaki azt a következtetést vonja le, hogy nem kell idegen nyelvet tanulni!
„Figyelem, nyelvsovének! Európa nyugati részén már kéregetőnek lenni is csak idegennyelv-ismerettel lehet” – zárja írását Ambrus A. (163. l.)
„Tanévnyitó ünnepélyeken a politikusok, önkormányzati vezetők plakátarccal szóvirágcsokrokat nyújtanak át, ám Klaus Johannis elnök még nem szólította fel a pártokat, hogy érvényesítsék azt a lassan egy évtizedes törvényt, amely kötelezi a kormányt, hogy a bruttó hazai termék hat százalékát fordítsák az oktatásra” – figyelmeztet Ambrus Attila (52. l.).
„Talán ennek tudható be, hogy szégyenletesen alacsony pedagógusaink bére, s előnyös helyzetben vannak azok az iskolák, amelyekben alacsony bérezésű, pályakezdőket foglalkoztatnak” – jegyzi meg Sarány I. (30. l.). Pedig az oktatás színvonalának növelése társadalmi érdek – LENNE… A munkájukat hivatássá nemesítő pedagógusok feladata egyáltalán nem könnyű, hiszen mozgási szabadságukat a kötelező állami tanterv, az aktagyártási kötelezettség megköti…
„Tiszteletünket érdemli az a tanító, az a tanár, aki felismeri, beismeri: azt a tudományt, amelyet a tankönyvekbe valamelyik nagyfejű belezsúfolt, valójában nem lehet megmagyarázni. Azonban a tantárgy, amelyet tanít, az érdekes és hasznos tudásnak forrása. Tiszteljük szülőkként azokat a tanítókat, tanárokat, akik jelszava: Nem magolandunk, nem magolandotok, nem magolandanak! A megbecsülésünkkel bátorítani fogjuk őket, gyermekeink meg szeretni fogják őket. S a tanáraikkal együtt a tudományt is megkedvelik” – zárja egyik cikkét Ambrus A. (210. l.).
Régen a magyar iskoláink java része az egyházak tulajdonában volt, az egyházak tartották fenn az épületeket, fizették a pedagógusokat. Erre a célra azonban iskolafenntartó vagyonnal rendelkeztek. 1948-ig. Pedig anyanyelvoktatásról már az őshazában beszélhetünk, és szervezett, iskolai oktatásról is ezer éve… Az egyházak, erdélyi fejedelmeink, közösségeink mellett a mai civil szervezetek, vállalkozók megtalálják a megfelelő partnereket, hogy adományok, pályázatok segítségével a mai kor igényeinek megfelelő épületekben tanulhassanak gyermekeink… Meg kell becsülni a tudást, élni kell a lehetőségekkel. A Sapientia – EMTE tizedik ballagása Csíkszeredában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron, közelebb visz ehhez a célhoz… (Sarány I. 43. l.)
Ám rögtön a kerékkötőkről is kell beszélni: Tablet vagy palatábla? címmel Ambrus Attila (74. l.) felháborodottan kérdi: „Miért ne keresse ki a Google Mapen a földrajzórán az említett helyeket? Miért ne játsszon nyelvórán szókincsgyarapító játékokat? Miért ne keressen irodalmi idézeteket, verseket az elektronikus könyvtárban? Mert akkor élmény lesz számára az iskola és elérhető a tudás?” Miközben a mobil-technológiával támogatott oktatás ma már egyre gyakrabban használt fogalom és gyakorlat a világban”. És reméljük, hogy az Ambrus Attila (178. l.) említette: „Társadalmi párbeszéd nincs. Csak pártbeszéd van”… hamarosan kikopik életünkből…
Köszönjük mindhárom szerzőnek, hogy megosztották velünk gondolataikat, további jó lapot, munkát és sok olvasót kívánunk!

Ambrus Attila: Szóbeszéd. Publicisztika – Sarány István: Szertelen szószedet. Jegyzetek. Hargita Népe Lapkiadó, Csíkszereda, 2017

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.