Társadalom és iskola viszonyáról

Társadalom és iskola viszonyáról

166

A székelyföldi társadalomról, annak állapotáról folytatott beszélgetéssorozatunkban szó esett a térség gazdaságát megalapozó agráriumról, a társadalom működését szabályozó családmodellről, most a társadalom és az iskola viszonyának alakulásáról, a nemkívánatos trendekről, az abban rejlő veszélyekről beszél dr. Biró A. Zoltán professzor, társadalomkutató, a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja által végzett felmérések adatainak tükrében.

Fotó: László F. Csaba

– Sok szó esik az iskoláról kisebbségpolitikai, kisebbségvédelmi szemszögből. Jóval ritkábban beszélünk arról, hogy miként viszonyul a térségi társadalom a tanuláshoz, az iskolához. Volt-e ebben változás1989 után? Melyek a mai trendek?

– Kisebbségi környezetben az iskolaügynek három fontos szereplője van. Az egyik a fenntartó (esetünkben az állam), amely meghatározza a jogi, anyagi, szervezeti, tartalmi kereteket. A másik a pedagógus, akinek tevékenysége kisebbségi helyzetben nem csupán arra irányul, hogy megfeleljen a fenntartó elvárásainak, hanem a kisebbségi társadalom sajátos igényeit is igyekszik figyelembe venni, teljesíteni. Erről a két szereplőről valóban elég sokszor esik szó. Ritkábban beszélünk az oktatási rendszer és a pedagógus munkáját igénybe vevő társadalomról. Ez nem csupán a szülőket jelenti, akiknek a gyereke épp iskolába jár, hanem társadalmi mintákat, értékeket és értékeléseket, a viszonyulások elég összetett és bonyolult halmazát is. Mindez együttesen sokkal jobban meghatározza az iskola működését, eredményességét, mint gondolnánk. Nem csupán „fogyasztókról” van szó, akik igénybe vesznek egy szolgáltatást! Vidéki térségben, de akár az egyes településeken is különösen erős, hatásos lehet a társadalmi viszonyulások szerepe, mivel ezek sok esetben közösségi jellegűek…

– Ezek szerint az iskola ebben a térségben nem mellékes téma…

– Egyáltalán nem mellékes, sőt sokféleképpen és nyomatékosan napirenden van, de nem úgy, ahogyan a közéletben megjelenik. Családi, baráti, ismerősi körben sokszor, sokféleképpen esik szó az iskoláról. A szövegek az iskolák működésével, a tanárokkal, a tananyaggal, az éppen soros megoldandó problémákkal kapcsolatosak. De nem csupán a „nagy” témák fontosak (hova írassuk a gyereket, mi lesz a felvételivel vagy az érettségivel), hanem a mindennapi apró események is gyakran szóba kerülnek. Bármiről is legyen szó, ezek a szövegelések mindig a tanuláshoz való társadalmi viszonyulást hordozzák! Az igazi kérdés, ami a konkrét ügyek mögött meghúzódik mindig az, hogy miért, mennyire fontos vagy nem fontos a tanulás, miért érdemes vagy nem érdemes tanulni, hol a helye a mindennapi életben, a tennivalók sorrendjében, a család érték- és munkarendjében, a jövőképben.

– Mit mondanak az elemzési eredmények a mai viszonyulásokról?

– A mai helyzetben kétféle trend látszik, és mindkettőnek fontos következményei vannak, illetve lesznek. Egyik felől az tapasztalható, hogy növekszik azoknak a családoknak a száma, amelyek megpróbálnak egyéni módon viszonyulni a tanuláshoz, vagy legalábbis erre törekednek. Nem a közvetlen környezetet, az ismerősök, hasonló helyzetben lévő családok gyakorlatát nézik és követik automatikusan, hanem igyekeznek saját modellt kialakítani, és ahhoz keresni partnereket, hasonlóan gondolkodó családokat. Ez a trend városi környezetben jelentkezik, elsősorban diplomás szülők körében, a családon belül a nők képviselik, az ilyen trend előbb-utóbb magániskolákat eredményez. A másik trend sokkal szélesebb körben hat és sokkal erősebb: ezt úgy írhatjuk körül, hogy a tanulás értékének csökkenése, a tanulástól való elfordulás. Csak körülírni lehet ezt a jelenséget, mivel sokféle formája van, az egyes oktatási szinteket eltérően érinti. Lényege az a meggyőződés, hogy a tanulás nem vezet közvetlenül, megtervezhetően megélhetéshez, társadalmi érvényesüléshez, biztonsághoz, sikerhez. A társadalmi viszonyulás szerint a tanulás továbbra is fontos, de önmagában nem oldja meg a dolgokat. Az ember nem bízhatja rá magát az iskolára. Ennek eredménye az, hogy a térségben sok család rövidre tervezi a tanulási életpályát („csak addig kell tanulni, amíg muszáj”), a tudásszerzés és a munkavégzés/pénzkereset egymással ellentmondásba kerül, a tanulók iskolai teljesítménye csökken, a tanulási folyamat formálissá (diplomaszerzéssé) válik.

– Adatszerűen ezt a folyamatot jelzi a lemorzsolódás jelensége is?

– Igen, ez statisztikai adatokkal is megfogható jelenség. De ez már a tanulástól való társadalmi elfordulás egyik „eredménye”. A folyamat térnyerése ennél rejtettebben működik, inkább esetelemzésekkel, interjúkkal lehet jobban hozzáférni a jelenséghez. Jó példa erre, amikor a családon belül – szinte észrevétlenül – csökken a tanulást ösztönző, értékelő, erősítő tényezők száma vagy szerepe. Képességei alapján mehetne a nyolc osztályt végzett tanuló „erősebb” iskolába vagy osztályba, de a „könnyebb” változat mellett döntenek. Ezt nevezhetjük a tanulási pálya alultervezésének. A másik példa: a szülők egyre gyakrabban beleegyeznek abba, hogy az iskolaválasztást a gyerek baráti köre határozza meg. A tanuláshoz való társadalmi viszonyulást – valamilyen formában – minden olyan kutatási programban igyekeztük vizsgálni, amelyek a családok működésével, a fiatalok helyzetével vagy a munkaerőpiaccal voltak kapcsolatosak. A tanulástól való elfordulás jelei a 2000-es évek közepétől már kimutathatók voltak, azóta ez a trend lassan, de fokozatosan tovább erősödött. Ezzel együtt nyilván felerősödött az a fajta „perlekedő” magatartás is, amely egyébként a térségi családokra mindig is jellemző volt, magyarán a tanulás, az iskola, a pedagógus, a tananyag kritikája, kibeszélése, megszólása „távolról”, saját bizalmas környezetben. Mindezzel párhuzamosan fokozatosan csökken a pedagógusok munkájának társadalmi értékelése is.

– Mi hívja elő, mi tartja fenn ezt a magatartást? Fontosabb a megélhetés biztosítása, mint a tanulás?

– Vidéki térségekben ma már nincs olyan társadalmi folyamat, amely mögött ne állna külső, globális hatás is. A tömegmédia a társadalmi siker sokféle mintáját kínálja, ezek között nem is lehet olyant találni, amely a tudásszerzésre alapozódna. A külföldi munkavállalások döntő hányadához sem kell egyelőre itthon szerzett tudás. Nem segítette a tanulás társadalmi megbecsülését az sem, hogy a hazai oktatási rendszer az elmúlt három évtized során gyakorlatilag folyamatosan módosult. Kutatási eredményeink azonban arra engednek következtetni, hogy ebben a térségben a legfontosabb szerepe a társadalomtörténeti hagyománynak van. A huszadik század második fele ebben a vidéki térségben a tanulás számára kétféle társadalmi funkciót alakított ki, és mindkettő nagyon mélyen beépült a gondolkodásba, az értékrendszerbe. Az egyik modell szerint azért kell, érdemes tanulni, mert ezzel ki lehet lépni a falusi, vidéki világból, előbbre lehet jutni a társadalmi ranglétrán, magasabb társadalmi pozíciót lehet szerezni. A másik modell a középfokú képzés általánossá válásával alakult ki, és az életmódbeli változáshoz kapcsolódott. Ennek lényege az, hogy aki ráállt a nyolcadik osztály utáni képzési pályára, azt a képzés befejezésekor munkahely és életformaváltási lehetőség várta, de ez volt érvényes az egyetemi képzésre is.

– Van-e valamilyen közös elem a két modellben?

– Van, és ez a közös elem okozza ma a gondokat. A közös elem mindkét modellben az, hogy a szülő, a család rábízza a gyereket az iskolára, a pedagógusra. A szülőnek csak annyi dolga van, hogy a kiadott feladatokat otthon teljesíteni kell. Ha ez működik, akkor az iskolai előrehaladás biztosított és a végkimenet nem kérdéses. Ebben a modellben a család, a szülő nem partner, hanem csupán közreműködő, az iskola elvárásainak teljesítője. A gyerek a tanulással teljesít, a szülő a felügyelettel. Mindkettő az iskola szabályai szerint viselkedik. Ma a problémát az okozza, hogy ez a szereposztás nem működik. Nem biztosított a kimenet, és nem elegendő a felügyeleti szerep. Más szereposztás van kialakulóban, és ez az új modell a térségi családok számára ismeretlen. A sikeres tudásszerzéshez, a társadalmi érvényesüléshez olyan tanulási modell vezet, amely az iskola, a pedagógus és a család tényleges, egyeztetett és rendszeres együttműködésén alapul. Erre vannak a térségben is kísérletek, elsősorban óvodákban, elemi iskolai osztályokban. De ezek többnyire néhány pedagógus személyes erőfeszítésén, ambícióján alapulnak, van már hír néhány szülői kezdeményezésről is, de a váltás felté­telei a térségben gyakorlatilag teljes mértékben hiányoznak. Mi több, ez az ügy nem is téma, az országos rendszernek is más gondjai vannak, az 1995 óta néhányszor újraindított decentralizációs folyamat olyan távoli modelleken alapult, amelyek nem igazán illeszkedtek a hazai viszonyokhoz.

– Milyen hatással van, lehet ez egy vidéki térségre?

– A tanulástól való elfordulásnak pozitív társadalmi hatása nincs. Negatív viszont van, mert a tudást utólag pótolni kell, és annak ára van. Ez egyéni probléma is, de nem érdemes megfeledkezni arról sem, hogy az alacsony tudásszint társadalmi költségei középtávon, hosszabb távon felmérhetetlenül nagyok, a negatív hatások a következő generációnál csapódnak le. A tanulástól való elfordulás társadalmi trendje – véleményem szerint – a három nagy térségi stratégiai probléma egyike. Ehhez mérhető probléma még csak a digitális kultúra terén mutatkozó, egyre fokozódó lemaradás, illetve a kreatív ágazatok és kezdeményezések teljes körű mellőzése.

– Az országos rendszer lassan változik. Lehet-e lépni ezen a téren térségi viszonylatban?

– Az önálló életre kelt társadalmi folyamatok járják a maguk útját, rövid távon, egyszerű eszközökkel befolyásolni csak kismértékben lehet. Véleményem szerint már az is nagy lépés lenne, ha térségi léptékben tudomásul vennénk ezt a folyamatot, és megpróbálnánk részleteiben is megismerni, hiszen ez a folyamat társadalmi csoportonként, életkori és települési jellemzők függvényében eltérően alakul. Az sem mellékes, hogy miként viszonyulnak ehhez a jelenséghez az iskolák. Ma már sok helyen az iskolák arra törekednek, hogy saját toborzási környezetükben újrapozícionálják magukat, társadalmi környezetük szereplőivel sokféle újszerű, számunkra talán szokatlan együttműködési formát dolgoznak ki, még csak nem is központi utasításokra. Sikeres modellek vannak, talán egyiket-másikat ebben a térségben is ki lehetne próbálni.

Sarány István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.