Tápláljuk a belső örömet

274

A mai örömhír érzékeny finomsággal rámutat hiányosságainkra. Kifakasztja belőlünk önámításunk mítoszát, hiszen egyiküknek sem elég csupán az, ha elfogadnak, olyannak amilyenek vagyunk. Ha mindennek hatására nem érzünk késztetést arra, hogy szebben éljük az életünket, mindez nem sokat ér. Az evangélium példázatával élve „ha az aratnivaló sok, de a munkás kevés”. Nem jelent lényeges fordulatot az, ha az emberről és Istenről szóló szavainknak inkább van közük a közhelyekhez, mint a hitelességhez. Mit sem ér az, ha mindennap imádkozunk ugyan, akár többször is, de nem érint meg minket, ha fel sem merül bennünk a változás lehetősége iránti késztetés. Szerintem taszító az olyan beszéd Istenről, amely kioktató, önmagára nézve rideg és monoton. Legtöbbször éppen abból az életből hiányzik az Isten, ahonnan hiányzik az ember(ség) is.
Gergyó Krisztián író, költő Negyvennégyes című novellájáról a következőképpen vall:
„Döbbenetes élményem volt a sugárkezelések alatt minden alkalommal látni egy kisfiút távozni. Nyaki szondával jött, azon keresztül etették, és teljesen kopasz volt. Mikor kijött, az anyukája mindig rászólt, hogy tegye fel a maszkot. A maszknak az lett volna az értelme, hogy amikor elmegy közöttünk, megóvja magát a fertőzéstől. Ezért volt a nyakában. De ő sohasem tette fel. Úgy nem tudott volna ránk mosolyogni. Ott senki nem mosolygott. Az nem az a hely. De abban a pillanatban, amikor ő végigsétált a folyosón, mindenki érezte, hogy ott van az Isten. Teljesen elnémult olyankor a folyosó. Szakrális élmény volt, amit mindenki a maga szintjén és nyitottságával fogadott.”
Azt, hogy kevés a munkás a jézusi bárányvilág számára, saját önzőségünkben is tapasztaljuk. Olyan ritkán engedjük meg magunknak azt a „létluxust”, hogy azokban az élethelyzetekben, amikor mindenki panaszkodik, kritizál, pletykál, elégedetlenkedik, akkor mi éppen a hitünk szépsége miatt tápláljuk azt a belső örömet, amely örül az életnek, csupán azért mert létezik, mert megérintődik és megérint másokat is. És így az életünk megtelik csodával, rálátásunk lesz nemcsak a hiányra, ami ma nagy divat, hanem észrevesszük az élet apró szépségeit, amelyek egy mosolyba, egy gesztusban vagy éppen a csendben bontakoznak ki. Ezért kedves olvasó, különösen akkor, ha családod van, a maradandónak, amit másoknak adhatsz, semmi köze nincs a rohanásaidhoz. Örökre megmarad az a pillanat, amikor végre úgy döntesz, hogy többé nem mondod a számodra fontos személyeknek azt, hogy nincs időd rájuk. Ekkor megszentelődik, megszépül a Te életed, ekkor Istenre is időt szakítasz!
Nem elég az, ha elfogadnak minket olyanak, amilyenek vagyunk, nem elég az, hogy elfogadjuk a hitet, amiben megkereszteltek, arra van szükségünk, hogy befogadjuk egymást! Mert csak így tudunk igazán közel kerülni egymáshoz, csak így változhatunk a másik hatására. A múlt hét első péntekén az egyik egyházközségben, miközben betegeket látogattam egyik idős családnál, a következőket mondta a járni nem tudó férj: „Legjobban ami fáj, az nem a betegségem, hanem hogy súlyos nehézséget jelentek a felségem számára, miközben ő maga is gyenge, engem kell ápoljon.” Miért nem vesszük észre ezt hamarabb? Miközben mi magunk is elesettségünkben, törékenységünkben, erkölcsünkben, hitünkben gyengék vagyunk, miért követelünk egymástól kibírhatatlan hajszát?
Végezetül elmélkedjünk kicsit Lackfi János gondolatain..

„Én jó ember vagyok, de ha a menyem rákezdi,
nem állok jót magamért.
Kedves is vagyok, de ha az anyós beszól,
rálépek a szájára.
Velem lehet beszélni,
de ha a kollégáim jönnek a síkhülyeségeikkel,
eldurran az agyam.
Hogy én milyen türelmes ember lennék,
ha egyedül élnék a Földön!!”

Ft. Bilibók Géza plébános

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek