„Tanítványaimnak köszönhetem a gyermeki lelkületet”

Beszélgetés Váncsa Mónika festőművésszel

627

– A székelyföldi közönség előtt nem ismeretlen a neved, rendszerint részt veszel csoportos kiállításokon, ismerik munkásságodat. Honnan indultál?

– Tulajdonképpen ahonnan indultam, Csíkszeredából, most is ott vagyok, szakmai­lag teszek meg apróbb lépéseket előre, legalábbis remélem, a korral változik a stílusom is, de a helyszín marad. A csíkszeredai művészetiben jártam középiskolai éveimben, festészet szakon, aztán a nagyváradi Vizuális Művészetek Főiskolájának szintén festészet szakos hallgatója voltam. Onnan hazatérve, itthon kamatoztatom, amit magamba szívtam, szívok, ahol lehet, megmutatkozom.

– Mikor, hogyan kerültél kapcsolatba először a rajzzal, a festészettel?

– Arra nem nagyon emlékszem, vajon azért, mert rég volt? Mióta eszemet tudom, rajzolgatok, festegetek, minden füzetem hátlapja tele volt apró figurákkal, de az óvodában is volt kép, amelyik berámázva csüngött az előtér falán sok évig. Ez egy szürke farkas volt a „tubus-zöld” fenyves erdőben. Na, erre most emlékszem valahogy, vagy csak nagyon szerettem volna, hogy így legyen? Aztán ötödikes koromtól még jobban kitárult ez a világ előttem, lelkes tanárainknak köszönhetően.

– Gyerekekkel foglalkozol, tanítasz. Hol, melyik korosztályt?

– A csíkszeredai Tanulók Házánál a Fantázia műhely kört vezetem immár 13 éve, ahova minden iskoláskorú gyerek járhat(na), erre a körre mégis inkább óvodások és kisiskolások iratkoznak be. Mondhatom, itt jó közegbe sodort az élet, először is fizikai adottságaimnál fogva könnyen és villámgyorsan elvegyülök a kisiskolások között, a szó szoros értelmében. Nagyon hamar befogadnak világukba, így ezért meg sem kell küzdenem, aztán mikor bent vagyok, már ki sem akarok jönni belőle, hogy ki kit tanít itt már nem egyértelmű. Én mutatok néhány technikát, ötletet, amit koromnál, tapasztalataimnál fogva talán jobban tudhatok náluk, aztán már csak csendben figyelnem kell, mi történik, ellesnem, tanulnom tőlük. Nekik köszönhetem a gyermeki lelkületet, ami sosem hagyott el, igazi jó társakra találtam bennük, szimbiózisban létezünk a tevékenységek során, ők sarkallnak engem kreativitásra, hogy majd a következő alkalomkor én tegyem ugyanezt.

– Minden gyermekben ösztönösen benne van a rajz szeretete, hogyan lehet mégis úgy megszerettetni (természetesen tehetség is kell hozzá), hogy valaki ezen a pályán maradjon?

– Én csak azt tudom mondani, hogy akikkel én kapcsolatba kerülök ilyen téren, még olyan finom lelkűek, hogy őket nem tanítani kell, hanem hagyni kibontakozni, lehetőségeket, irányt lehet mutatni, de azt is csak finoman, hiszen érzelmeit, véleményét fejezi ki még ebben a korban rajzaiban, azt ami éppen foglalkoztatja, így hogy jöhetnék én ahhoz, hogy megmondjam, mik azok. Inkább arra kell nagyon vigyázzunk, hogy az eredeti rajzszeretetet megőrizzük valahogy, minél több ideig, nem belekotnyeleskedni, hagyni kell kinyílni, dicsérni, amíg lehet. Itt az én dolgom velük általában le is zárul, s már csak 10-15 év múlva hallom, hogy pályatárs lett, „kolléga”.

– Milyen szépségei és buktatói vannak ennek a pályának? Mire számítson, aki ebből szeretne megélni?

– Abban is szerencsés vagyok, hogy aránylag kevéssel beérem, nincsenek nagyratörő vágyaim, amihez sok kellene valamiből, elégedett vagyok a mostanival, ezért ez a pálya, amire „ráálltam”, a tanítás és a festészet inkább hivatássá tudott szépülni, ki lehet bontakozni benne, szabad lehet maradni, elégedetten lehet visszatekinteni egy-egy jól kihasznált napra, egy-egy jól sikerült munkára, visszajelzésre, felkérésre. Bár a pedagógusi pálya jócskán elvesz az energiáimból, főleg, ha ugyanolyan igényességgel próbálom mindig csinálni, így a festészetre akkor marad, mikor valamiféle ihlet nagyon megszáll. De szerintem személye is válogatja, hogy ki hogy „él” meg ebből. Én jól, köszönöm, még ha elég sokat morgok is, vagy megijedek, hogy annak a bizonyos kiégésnek a határán állok, de eddig még mindig sikerült friss levegőhöz jutni. Persze, ugyanakkor én is érzem, hogy folyamatosan tanulni kell, lépést kell vagy kellene tartani az új technikákkal, lehetőségekkel, melyek ismeretében azért még sokkal jobb életszínvonalat is el lehetne érni. Ezek a jövő kihívásai számomra is, és nagy erőfeszítést igényelnek részemről.

– Karantén ideje alatt is ösztönzöd a diákjaidat, a közösségi oldalon buzdítod őket az alkotásra. Honnan inspirálódsz? Honnan pattannak ki a jobbnál jobb ötleteid?

– A képzőművész szeme meg van „fertőződve” pozitív értelemben, igaz, most ezek a szavak negatív érzéseket váltanak ki mindenkiben. Akárhová néznek ezek a szemek, mindig látnak valami érdekeset, abban a valamiben még valami mást is, mint ami valójában, és így tovább. Nekem még szerencsém is van, mert a Fennvaló megáldott humorérzékkel, legalábbis szerintem, aztán egy egészséges öniróniával is, amit nem takargatok, ha kell, ha nem, megpróbálom az alázatot is gyakorolni, a hivatásommal, embertársaimmal szemben, az empátiát, és ha ezt az egészet összekeverem, van, hogy pattognak az ötletek. Sokszor elég az is, ha azokra a gyerekekre gondolok, akikkel normális körülmények között hetente találkozom, már egyből jut eszembe valami téma, ötlet, amit együtt csinálhatnánk, vagy velük szívesen kipróbálhatnék, mert tudom, hogy kíváncsiak, lelkesek és várják, lereagálják.

– Képeiden mind a formák, mind a színek mesebeliek. Miben különbözik a gyerekeknek szánt illusztráció a többi képtől, hol van a határ a festmények és a gyerekrajzok között?

– Nálam ez egy terebélyes fára emlékeztető valami, a munkáim az ágak, de a gyökér egy. Vannak vászonfestményeim, melyek illusztrációszerűek, vannak versillusztrációim gyermekeknek szóló kötetekben, amelyek sokkal többet akarnak mondani, minthogy egyszerűen a verset kísérik, aztán van, hogy mindkét típusú munkám a gyermekrajzok világára emlékeztetnek, vagy még inkább onnan eredeztethetők. A határ teljesen összemosódik. A színeken sem gondolkodom sokat, sokszor csak úgy valahogy felkerülnek a képre, van, hogy jó helyre, van, hogy átköltöztetem, van, hogy összekeverednek, vagy éppen tisztán maradnak, van, hogy én irányítom, de olyan is, hogy a színek irányítanak, van, hogy az ecsetet sem én irányítom, s egyszer csak… kész a kép, legalábbis befejezettnek tekintem.

Nagyálmos Ildikó

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.