vasárnap, november 29, 2020
custom_html_banner1

Hirdetés

Tánclépésben

Nehéz az embernek új dolgokba belekezdeni, de csak azt szabad megbánni, amit nem mertünk megtenni. Ezzel biztatom mindig magam, és ez biztatott akkor is, amikor eldöntöttem, hogy jelentkezni fogok a Petőfi Sándor Ösztöndíj Programba. Kilenc hónap Petrozsényben, a szórványok szórványában, idegen közösségben, idegen emberek közt. Nem a világ, azonban sok mindenre megtaníthat. Ami az elmúlt ősszel elkezdődött, számomra soha nem fog véget érni. Jegyzetek, naplórészletek segítségével próbálom összefoglalni a mögöttem álló hónapokat, a petrozsényi mindennapokat, az örömkönnyeket és a nehézségeket.

A naptárom bejegyzései sűrűsödtek, mindent is akartam csinálni. Segíteni, hasznosnak érezni magam, aktív önkéntes életet élni. Az idő igen gyorsan pörgött, és minden nap új izgalmakat hozott. Reggel siettem a mentoromhoz a napi megbeszélésre, majd indultam az iskolához, hogy találkozhassak a csillagszemű gyermekeimmel, délután pedig sokszor a bentlakó gyermekekkel voltam.
Első pár hetemben segítettem a délutáni tanulásban, házi feladatok elkészítésében, olvasásban. Meglepő volt számomra a felügyelő nevelő-tanár odaadása, aktivitása és kitartása, hiszen tudjuk, gyermekekkel dolgozni nem egyszerű, de felemelő, nemes feladat. Ez idő alatt körvonalazódott az iskolában a programom: a bentlakásban helyet kaptak a foglalkozásaim, a táncórák bekerültek az órarendbe, nem beszélve arról, hogy a városban lévő kulturális élet szervezésében is szerepet kaptam. Esemény esemény után következett, programok, órák és minden, ami lehetséges.

Csipet-csapat. Várakozáson felüli volt a helyi gyerekek érdeklődése

„…beálltam a táncba…”
A kis pörgős szoknyám, táncos cipellőm, laptopom a táskámban volt. Megérkeztem, átöltöztem, és a déli harangszó után kezdődött a tánc. A tornaterem elé megérkezett közel 40 gyerek, ha nem több, akik annyira akartak táncolni, pörögni, forogni. Meglepődtem, de nem ijedtem meg, hiszen gyermektől félni nem kell. Hát akkor „legyen tánc”, mondtam magamban.
Nem bírtam eleget gyönyörködni a sok szebbnél szebb csillogó szempárban, amikor körbe ülve bemutatkoztunk egymásnak, és egy kis ismerkedő játékot játszottunk. Elmondtam nekik, honnan érkeztem és mit fogok én majd velük csinálni kilenc hónap alatt, majd énekkel zártam a bemutatkozásomat. Lehet, nem is értették az „Úgy elmenek rózsám…” ballada üzenetét, de biztos vagyok benne, hogy valami mást megértettek. Megértették, hogy nem cserkészettel fogunk foglalkozni, vagy barantával, hanem a magyar népi kultúrával, az énekkel, a hagyományainkkal, a tánccal.
Felálltunk körbe, elindítottam a zenét, és hihetetlenül gyorsan, ráérezve a furulyazenére, könnyedén és játékosan táncoltuk a moldvai táncokat. Olyan természetes volt, olyan élettel teli a foglalkozás.
Kicsengettek, lejárt a táncóra, de én a szívem mélyén éreztem, hogy itt nem véget ért, hanem elkezdődött valami. A gyermekek úgy hagyták el a tornatermet, hogy előbb megöleltek, megpusziltak és buzgón érdeklődtek a következő táncóráról. Pedig semmi sem volt kötelező.
És mindezt magyarul. Velem mindig magyarul beszéltek, akkor is, ha maguk között gyakran előfordult, hogy románul társalogtak.
Teltek a napok, és már rutinossá vált nekem a nagy sárga épületbe való bejárás. Már nemcsak táncot, hanem magyarórát is tartottam, kézműveskedtünk is. Nagyon komplexen próbáltam összerakni azt, amit tanítanék nekik. A szókincsfejlesztés, a magyar nyelv elsajátítása volt a célom. Foglalkozásainkat a játékosság, a vidámság jellemezte, mindig abban hittem, hogy tanulni így a leghatékonyabb. Elkezdtünk megismerkedni néphagyományokkal, népmesékkel, népviseletekkel, gyakran játszottunk jeleneteket, szerepjátékokat, és a mindennapi életben történő dolgokon keresztül tanultunk. Volt, amikor varrtunk is, olvastunk is.
Két hete sem voltam Petro­zsényben, amikor megtudtam, hogy hamarosan a Hunyad megyei magyar napok esemény következik, ahol Petrozsény is programokat szervez. Elhívtak a szervezők a gyűlésre, és nagyon gyorsan beavattak a feladatokba, ugyanakkor rám bízták az eseményen a konferálást, és nem akárhogy: csángómagyar létemre, székely ruhában virultam egész nap.
2019 szeptemberében tizedik alkalommal szervezték meg a Hunyad Megyei Magyar Napokat, amelyek a dél-erdélyi szórványközösségek számára nagy fontossággal bírnak. Az ilyen jellegű események a magyar kulturális kötődések fenntartásában igen nagy szerepet töltenek be. 10 nap, 9 település, 54 program.
A nagy esemény után meghívást kaptam a szomszédos Petrilla plébánosától is táncoktatásra és kézműveskedésre. Ebben a közösségben a gyerekek már alig beszélnek magyarul, nincs magyar tannyelvű iskola, nincs magyar nyelvű foglalkozás. Azonban a nagyszülők, szülők nagyon lelkesen küldték őket magyar néptáncot tanulni, hiszen ők magyarok. Magyarul beszéltem hozzájuk, és megértették, de egyébként is: a tánc a világnyelv. Megszerettek, hétről hétre többen jöttek táncolni. Már meséltünk is egymásnak, a gyermekek mosolyogva törték a magyart. Olyan volt, mint egykor, amikor én kezdtem el járni táncra és énekre, Pusztinában. A tánc volt a híd valami felé.

Októberben, bálból bálba
Elérkezett a petrozsényi iskolában és a közösségben a szüreti bál szervezésének ideje.
Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a közösség vezetői mindenben kikérték a véleményem, segítséget, tanácsot kértek és nemes feladatokkal bíztak meg. Két hetünk volt még a bálig. Mindenképp szerettem volna, hogy a frissen megalakult Táncoló talpak csoportunk részt vegyen, hogy a Zsil-völgyi közösség ismerkedjen más tájegységek táncaival is. Saját, kézzel készített díszeket terveztem, amiket nem is tudtam volna megvalósítani a szorgos asszonyok, gyermekek segítő keze nélkül. Úgy is lett, ahogy megterveztük, hiszen a legjobbak legjobbjai, 14 gyerek annyira szorgalmasan, heti többszöri alkalommal jött próbálni, hogy büszkén vállaltam a 15 perces táncos műsorukat. Szívmelegítő volt az, amikor a szülők, nevelők vasalták a szoknyákat, ingeket, fonták a leányok haját, mert este táncolni fognak annyi ember előtt. Megvalósult a fellépés, és talán ez volt az a löket, amely a gyermekeket továbbra is biztatta a táncra. Megtiszteltek jelenlétükkel a volt táncostársaim, a Kökényes néptáncegyüttes néhány táncosa, a dévai és a csernakeresztúri Petőfi-ösztöndíjasok. Pörögtek a szoknyák, kopogtak a cipők, mosolygott, vigadott a közösség.
Következő nap a szomszéd városba, Lupényba kaptunk meghívást kosaras mulatságra. Megpakolva a kosarat, elindultunk a bálba. Olyan mulatságon vettünk részt, amilyenre nem is gondoltuk volna.
A Zsil-völgyi kulturális életben összekovácsoló szerepet töltenek be az ilyen események, és számomra igen kellemes meglepetés volt, hogy annak ellenére, hogy a város utcáin sétálva igen ritkán hall az ember magyar szót, egy ilyen eseményen mennyire látható a magyarok összetartása. Mosolyogva mondhatom azt, hogy nem akadt idő unatkozásra, hiszen olyan közösségnek lehettem tagja, ahol az élet nagyon mozgalmas és tartalmas. És még csak két hónapja tartott a petrozsényi küldetésem…

Fazakas-Timaru Carina

Kapcsolódó cikkek:

14,238RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb