Taliga vagy szekér?

67

Román Viktor szobrászművész személye ismét a közérdeklődés homlokterébe került annak kapcsán, hogy egyik munkájának másolatát felállítják Székely­ud­var­hely egyik közterén. Néhai osztálytársa, Egyed Balázs (alias Balázsi Dénes) Román Viktor művészetével és a szekér szimbolikájával kapcsolatos gondolatait osztja meg olvasóinkkal.

Ajánlom a Nagy-Homoród forrásától indult
Lőrincz Györgynek

Román Viktor emlékmuvet emelt szüleinek a Hszm.-i temetoben

A homoródmenti székely atyámfiát, aki a XIX. század negyedik negyedében aludt volt el, egy „búcsú lakoma” (1879, Jánosfalva) után, felköltöttem két évszázadnyi almából, mert vidékeken és országhatárokon túli esemény készülődését sejtettem meg. A Kénosi-tetőn át leereszkedtünk a Nagy-Küküllő völgyébe, a Bikafalva által boldogított Asszonyfalva után elhagytuk a Jézus-kápolnát, s elértük a hajdani Rókavárost, ahonnan odalettek a rókák a kotorékaikkal együtt. Szeles és Csiszár uraim vendégfogadóit kereste a tiszteletes úr, de nem találhattuk, pedig Őkegyelme ott szokott frustokolni, ha már a városba szekerezett. Helyettük több emeletes palota délcegen, magamutogatón tolakodott elébünk.
– Lám, az meg mi az isten csodája, ami ott lepedőbe burkolózott, mint egy kísértet a paloták előtti díszfákkal s virágokkal kerített ligetecskében? – érdeklődik tőlem bizalmasan. – Hát az miféle ördöngösség akar lenni? Kit akarnak megijeszteni vele?
– Halló öreg, tán nem lát a szemétől! Bökje feljebb a kajla kalapját! – tolakodik mellénk egy farmernadrágos, reklámpólós siheder, és kioktatóan szólítja meg a vidékiesen öltözött lókodi székelyt, aki tulajdonképpen csak születésileg volt odavaló (1804, Lókod), de ha éppen tudni akarja valaki: ő a Két-Homoród mentét végigpaposkodta, s ha felbosszantják, hamar odavágja, hogy Ő volt az első politikai fogoly Udvarhely vármegyében, 1849. szeptember 17-én bebörtönözték. Bűne az volt, hogy „elszólta magát”, azaz Heydtere, az akkori osztrák térparancsnokra gunyoros megjegyzéseket tett, amiért valaki feljelentette. – Hát az egy szobor lesz, apuskám, ma fogjuk felavatni. Hát nem azért cocókáztunk be a városba?
Itt gyorsan közbeléptem, és félrevontam a tiszteletes atyámfiát, hogy elejét vegyem az újabb provokációnak. Bevallom, azért biztattam fel az atyát erre az ünnepélyre, mert az idejében minden érdemleges helyen megjelent és a hazafiúi kebleket duzzasztó prédikációkat vágott ki olyankor, mert nem félt a szókimondás következményeitől, amint már említettem. Híre volt, hogy minden érdemes könyvért elment a világ végére is. Hát számos könyvei közt megtaláltuk azt (a Székelykeresztúri Unitárius Gimnázium könyvtárában, ahol az Őkegyelme adományaként kezelik), amit kerestünk, és, ha szóhoz jut, a népismeret és a história szigorával kimondja most is az igazat. Láttam a gyülekező sokaság összetételéből, hogy ez nem nekünk való hely, hát odasettenkedtünk és belestünk a lepellel letakart alkotmányra, de tüstént elsomfordáltunk a Kuvar alatti vendégfogadóba, és ott véglegesítettük a szentelésen elmondandó beszédünk szövegét, amelyet biztonság kedvéért ide mellékeljük.
Ami előtt kiokosított volna a farmeres-pólós világfi az avatandó szobor által feltett kérdésre: Taliga vagy szekér? – megpróbálunk a magunk lehetősége és módja szerint választ adni.
A szekér igaerővel, fogatokkal vontatott és teherszállításra használt, fából készült, négykerekű jármű. A helyi viszonyoknak megfelelően a szekérnek számtalan táji változata alakult ki, mind méretre, mind formára a magyarságnál és a különböző célokra való felhasználás is alakította a formákat. A Kárpát-medence szinte minden táján csak olyan szekereket használnak, amelyeket a különböző feladatoknak megfelelően alakíthatnak…
Az egyrúdú, forgó elejű, páros állattal fogatolható szekértípus elsősorban Eurázsia középső, füves pusztai területein terjedt el, ill. fejlődött ki. Természetesen, mint minden nagyon régi találmány, ez is túllépte eredeti otthona határait és más tájakra is eljutott, de ott nem vált egyeduralkodóvá. A Kárpát-medence ennek az utóbbi szekértípusnak a területébe esik. A magyar szekereknek már a honfoglalás idején is forgó elejük volt, rúdszárnyával, juhával. Az alváz két egyforma szekéraljból állott, amelyeket nyújtó kötött össze, nemcsak négy kerekük volt, hanem lőcsük is, elöl pedig egy rúdjuk, ami mellé két oldalt fogatolták párban az igavonó állatokat. Az előzményeket ehhez a szekérhez vándorlásaik során szerezték meg a magyarok, de minden bizonnyal honos volt ez a szekér a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt is. A szkíta és avar szekérleletek erre vallanak. Bizonyos, hogy a honfoglaló magyaroknak fejlett szekerük volt, s valószínűleg különböző nagyságúak. Ismerték a taligát is. Az is bizonyosnak látszik, hogy fogatolásra nemcsak az ökröt, de a lovat is használták.
Bölcs Leó (894-ben) megjegyzi például, hogy a magyarok málhás szekerei a harcvonal mögött pár kilométerre helyezkedtek el. Ekkehard is említi a 925-i szentgalleni portyázás alkalmával a magyarok szekereit.
A magyar szekerek szerkezeti felépítése ökörfogatra amúgy is alkalmassá tette, de lófogatolásra is, miután a magyarok a szügyhámot és nem a kumet szerszámot használták. A magyar szekér azzal is újíthatott, hogy gyorsjáratú lófogatot alkalmazott a teherszállításban is. A szekér a Kárpát-medencében nemcsak tökéletes és egyéni szerkezeti felépítést és formát nyert, ami a környező kultúrák szekereitől élesen megkülönbözteti, hanem abban is különbözik, hogy a sokféle rendeltetésnek megfelelően egyazon tájban, egy-egy helységben is többféle méretű változatai vannak.
Fogatolása is, a fogatolás rendszertechnikája is egyénileg fejlődött. Megjegyzendő még, hogy a jármű szekér neve honfoglalás előtti; ugyanúgy a talyiga név is, a kocsi-szekér pedig már itteni konstrukciónk.2 Taligán kétkerekű, állat vontatta járműveket értjük, bár egyes helyeken más eszközöket is így nevezhetnek (talicska, kézi targonca). A taliga az emberiség legrégibb kerekes járműve, már a neolitikumban is létezett.
A harci szekér – kétkerekű biga, amelybe két lovat fogtak az ókori népeknél.
A vaskorban, a La Tène-periódusban, a taligákból alakult ki a négykerekű, forgó elejű szekér azzal, hogy egy második (a hátsó) taligát rúdjával vagy rúdjaival egy másikhoz (az elsőhöz) kapcsoltak. Hasonlóképpen az eketaliga mögé kapcsolt szántószekér vagy vetőszekér nevű taligával jártak a tavaszi munkákat végezni.
Állati erővel mozgatott járművek Károly Róbert idejéből, valamint Csór Tamás Kocson való birtokossága idejéből való a hintó (currus mobilis) első említése is.
Kocs falu szekérkészítői ekkor készítették el Zsigmond királyleánya Erzsébet és V. Albert osztrák herceg „mennyegzői szekerét”, amely egy szíjakon függő, fedett ekhós, úgynevezett hintálló szekér, vagyis röviden hintó volt. Az 1400-as évek közepén, Hunyadi Mátyás idejében a Kocs községet átszelő, Budát Béccsel összekötő főút mellett készítették el a falu szekérkészítő mesterei azt a könnyű, több, addig nem használt újítással felszerelt, három ló húzta kocsiszekeret, amely a település nevét világhírűvé tette, s máig innen neveznek kocsinak szinte minden négykerekű járművet. A kocsi szekérkészítő mesterek pedig szétszéledtek az akkori Magyarország területén, tudásukat kamatoztatva készült aztán szerte Magyarországon, Erdélyben és Európában a könnyű kocsi utazószekér – írják a lexikonok.
*
A tizenhárom évvel ezelőtt elhunyt Román Viktor néhány alkotása Európa különböző városainak köztereit díszíti, de ezeket a máshol népszerű szobrokat az itthoni közönség kevésbé ismeri.
Hét éve fordult meg először Román Elemér fejében az ötlet, hogy a testvére számára szülőföldjén is emléket állítson. Rajz- és festészeti kurzusokat végzett, autodidakta módon tanulta a szobrászat csínját-bínját, hogy a szobrászati ívek alapján a monumentális méretű munkákat elkészíthesse.
A turisztikai látványosságként is számottevő, tizenkét munkából álló szoborpark egyfajta keresztmetszetét adja a művész alkotói pályájának. A kidőlt fával kezdődően az Attila szekeréig Román Viktor legfontosabb munkáit tálaltam monumentális méretben, háromtól öt méterig terjedő nagyságban.
Főleg a szekerekkel foglalkozott, nyolcéves korában is legelőször egy szekeret faragott, és az Attila szekere volt az utolsó munkája.
Román Viktor 1937-ben született Homoród­szent­mártonban földműves családban, a középiskolát Marosvásárhelyen végezte, majd a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Egyetemen folytatta tanulmányait. Később Párizs mellett, Saron-sur-Aube-ban telepedett le. Az UNESCO-díjas, világhírű szobrász főleg fémből és kőből alkotott, kisplasztikai munkák mellett számos köztéri alkotás is fűződik a nevéhez. Itthon alig ismert a munkássága. Ezen próbált változtatni az a 2014-ben Székelyudvarhelyről indított vándorkiállítás, amely Bukarestig is eljutott. Román Viktor nevét viseli szülőfalujának, Homoródszentmártonnak általános iskolája, és a falu határában, a Recsenyéd felé tartó útról letérve található egy szoborpark is. Ezt a művész testvére, Román Elemér alapította a faluhoz tartozó Bükkfalván, 2008-ban. A parkban családi bútorokkal berendezett emlékszoba is megtekinthető. Méretarányosan felnagyított plasztikák láthatók itt, amelyek az absztrakt és az ábrázoló szobrászat határmezsgyéjén helyezhetők el. A szülőföldjéhez és a magyarsághoz való ragaszkodása számos munkáján észlelhető. Párizs melletti lakóhelye például szülőfalujára emlékeztette, egykor azon a környéken csatároztak az Attila vezette hunok a rómaiakkal. A szülőföldhöz való kötődés és a hely szelleme több alkotást ihletett többek között a szoborparkban is látható Attila szekere, Egyensúly, Kárpátok kapuja, Kárpátok kútja című alkotások másolata.
*
Úgy gondoltam, hogy ezek után, mielőtt hozzászólnék ehhez a kérdéshez, jobb lesz, ha hazarepülök emlékein, emlékeim szárnyán a Nagy-Homoród vidékére, és segítséget hozok magammal a perünk folytatásához.

„Három lókodi leány kiment az erdőbe,
Megláttak egy repülőt fent a levegőben.
– Nézd, Marcsa, micsoda, égitaliga?
Hogy az Isten csodájába került fel oda?”
(Nagyhomoród-menti gúnydal v. Pást Ilus)

Román Viktor szobrászművész az édesapja emlékének ajánlotta egyik Franciaországban készített ultramodern alkotását, amelyben a legősibb kenyér- és életteremtő eszközt, a szántóekét és az előtte járó taligát ismerjük fel. Nem véletlen, hogy a szekér motívuma olyan sokat foglalkoztatja Viktort. Mi, egykori osztálytársai megerősíthetjük testvérbátyja, Román Elemér építészmérnök vallomását, hogy öccse első figyelemre méltó gyermeki munkája egy lovas szekér volt. Részesei voltunk a csodalátók seregének mi, a végzős hetedik osztály diákjai, akik büszkén mutogattuk a kiállítás remekét, mert felismertük agyagba mintázott szekerében az erdőlő szekér elé fogott dacos lovait biztos kézben tartó lókodi gazdát, aki büszkén kacsintott a kancái mellett figurázó, gyönyörű csikói felé. Talán az utolsó remekműve is szekér volt, az Attila szekere, amelyet a hajdani catalaunumi csata mezején állították ki a franciák, ott, ahol hajdanában az Attila hun nyilasai csatáztak a rómaiakkal. Az sem véletlen, hogy Viktor Franciaországban, Saron-sur-Aube településen, a szülőfalujára, Homoródszentmártonra emlékeztető vidéki helységben vásárolt házacskát magának. Az ekét, a szekeret és a földművelés kultúráját is ők, a barbárok hozták Európába, hogy aztán eltűnjenek a Hadak útján, amelyet szintén e névre keresztelt, s egyik monumentális alkotásban örökített meg a kései utód, aki az archaikusban az ősit, s az egyediben az egyetemest (mondjuk mai szóval: a globálist) fedezte fel és láttatta meg a térplasztika új útjait kereső művészi világ alkotóival.
Nem felejtette el Heki (Hektor volt Román Viktornak az osztálytársaktól kapott ragadványneve) az egyszerű falusi életet, az biztos. Vajon homoródmenti csúfondárosságunk adta-e az ötletet neki a gyermekkorából emlékként hozott eke égre röpítéséhez és bombázóvá torzításához? Egyik Párizsba látogató földijének nem kevés büszkeséggel mutatta be a sikeres alkotását, az eke motívumra készített egyik konstrukcióját. Több változatára is emlékezett, mert Viktor rengeteg variánssal dolgozott, hogy korszerű mondanivalójához megtalálja a legmegfelelőbb formát. Vehetjük korunk kemény bírálatának is, mert a legbékésebb ősi találmányunk, az eke és a szekér, a mai ember kezében a legszörnyűbb rombolás eszközévé: tankokká és bombázó repülőgépekké vadult!?
Nekünk, Recsenyéden, egy faluval alább a Nagy-Homoród mentén, a Viktor és játszótársai gyermekkorában még játékszer volt az én szomszédságomban a szántó-szekér első tagja, a taliga. A több eketaligával is gazdálkodó, módos, de népes Lakatos-udvarban holtszezonban, a tavaszi szántás után, amikor ott pihentek az udvaron a szántó-szekerek, a házi gyerekekkel együtt szabadon, a magunk szervezésében tomboltunk leleményes játékkedvünkben. Ló- és gazdaváltó cserével rácsúlyoztunk, versenyeztünk körbe a nagy udvarban. A játék bódító szédületében éltünk addig, amíg fel nem ébresztett boldog kábulatunkból a Brassó felől menekülő horogkeresztes vasszekerek, valódi harckocsik, tankok országúti dübörgése és a nyári kék egünket elsötétítő „égi-taligák”, „griffmadarak”, német gigászok pokoli bömbölése. Vége szakadt az ártatlan, gyermekkori víg mulatságunknak. A remegő félelem lett úrrá rajtunk. A föld alá is elbújtunk volna a sátáni „égi taligák” és a pokoli szekerek láttán. Ezeket Viktor is láthatta és hallhatta, átélte is az eldugott, a csendes, nagyúttól ugyan félrébb eső Bükkfalvában.3
*
Ez a Le Char – francia nevén, magyarul: harci szekér. Ez most itt, nekem Székelyudvarhelyen nem Attila győztes vagy elvesztett csatáinak szimbóluma lesz. Nem!!! Ez a modern remekmű nekem azt sugalmazza, amit a legelső, hajdanában az alig nyiladozó agyú, barlangból kileső, két lábon járó ősömnek jelenthetett. Azt a zseniális találmányt jelentette a gyalogjáró homo sapiens (bölcs ember) számára, hogy a szekér a távolság legyőzésére kiötlött szerszám, majd az ember és ember közti tér, a távolság legyőzésében vívott hősi harc eszköze lesz, az emberi kapcsolatok megvalósításának: a közeledésnek az eszköze, a kommunikáció és a kommunió a jó emberi együttélés lehetőségének zseniális alkalmát felkínáló isteni sugallat adománya, amelyet felfogott, formába öntött és a szobrászat nyelvén hazaküldött nekünk és az emberiségnek egy idegen földre szakadt, homoródmenti székely atyánkfia.
De ha mégis harci szekér lenne, akkor ez mementó legyen! Legyen már végre vége a győztes és vesztes háborúknak! Legyen már végre ez a Román Viktor remeke koszorúzta ligetecske a Béke tere!!!

2 Magyar Néprajzi Lexikon, IV. köt., szerk. Ortutay Gyula, Akadémiai Kiadó,
Budapest, 1981. 610–613
3 Balázsi Dénes: Csermely utam vargabetűi, Önéletírás, Kézirat

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.