Tádzs Mahal jelképei

133

A Tádzs Mahal hatásának egyik titka a nagyon pontos arányokkal rendelkező, kétoldalas tengelyes szimmetria alkalmazásával készült tervezés, meg a kifinomult szimbólumrendszert hordozó díszítés. Az előtte elterülő tavat és annak szökőkútjait az ország három szent folyója egyikének, a Jamunának a vize táplálja – ami egyben újabb jelkép is. A másik két híres folyó a Gangesz, ahova majd eljutunk és a Szávászati, amely már nem létezik. És csak mellesleg jegyzem meg, hogy napjainkban a Jamuná megmaradásáért is ádáz harcot folytatnak a zöldek, lévén, hogy vize nagy részét öntözésre használják, a fennmaradót meg rendkívüli módon szennyezi és hulladékkal tölti fel Delhi ipara.
A fehér márvány síremléket girlandos színes kőberakások, alul, körben faragott virágok, csipkés rácsozatú ablakok, az ajtókereteket pedig gazdag ornamentikának ható kalligrafikus szent idézetek díszítik. A belül eléggé sötét sírkamrát egy szál lelógó lámpa világítja meg, amelyet Lord Curzon, India alkirálya rendelte, amikor a XIX. század végén elkezdték helyreállítani az addigra bizony nagyon leromlott épületet. Sah Dzsáhán ugyanis még életében elhanyagolta az emlékművet, hisz fővárosát innen elhelyezte, életének utolsó éveit pedig az Ágrá erődben töltötte, ahova az uralomra törő saját fia, Aurangzeb záratta: onnan ellenben csodálatos rálátása volt a Tádzsra. Ma belül gondosan kidolgozott, csipkés, drágakő-berakásos rács veszi körbe a két kenotáfiumot – Sah Dzsáhán is a felesége mellett kapott helyet, és mindketten egy, a nagyközönség elől elzárt kriptában nyugszanak – mely eredetileg aranyból volt. Ugyanígy az eredeti bútorzatot – az is volt benne – elhordták az idők folyamán.
Tény, hogy a Tádzs Mahal ma is vonzza a látogatókat – talán itt találkoztunk a legtöbb bennszülött turistával – és ad némi fogalmat arról, milyennek is képzelték a muszlimok akkoriban a Paradicsomkertet: nyugodalmasnak, pompásnak, a kiszámítottság, a szimmetria és természet, meg az alkotás egybefonódása nyújtotta harmónia megtestesülésének.
Régóta vágytam látni a Tádzs Mahalt. Különösen a Törökország nyújtotta különleges élményeim után, melyek valóban a csoda erejével hatottak. Vártam azt a pluszt, amit csak a valóság, az élet lüktetése adhat hozzá a legszebb képhez is, ami igazán élővé és messze mássá tesz egy épületet vagy akármit annak lekattintott másolatánál, de valahogy nem találtam meg benne azt, ami csak nekem, hozzám szólt volna. Pont olyan volt, mint a számtalan addig látott fotó: nem több és nem kevesebb. Illetve mégis: valami mást sugallt, mint amit vártam. Az elég sok helyi turista, akik akár a szerelem és hűség, akár az anyaság örömeit szerették volna megtapasztalni a szinte szentté avatott, de mindenképp azokhoz hasonlatosan tisztelt Mumtáz síremlékénél, a kötelező cipő nélküli látogatás, a lemetszett csúcsú ciprusok, mind-mind azt sugallta, hogy nem annyira az esztétikáról, az emberi alkotóképesség megdicsőüléséről, sokkal inkább egy eszme diadaláról van szó. Pontosabban valószínűleg az esztétikáé is, de egy annyira más esztétikáé és szimbólumrendszeré, amely nem tudta megdobogtatni a szívem.
Aztán nemrégiben olvastam valahol (ezzel megoldva egy kérdést, melyre addig nem érkezett sehonnan válasz), hogy az év elején betiltották közelében a tehénlepények égetését, mert állítólag attól sárgult be a valóban mindig hófehérnek emlegetett, de mára inkább sárgás homokszínűvé vált épület, melynek párában lebegő képe továbbra is kísértett. A következő állomásunk ugyanis a Vörös Erőd volt, melynek ablakából tekingetett elhalt felesége felé az immár idős és fogoly Sah Dzsáhán, s amelynek kétszintes toronyépületéből, a fehér márványból, mindenhol faragott mintákkal díszített Muszamman Burdzs ablakából mi is gyönyörködhettünk a párán átsejlő látványban.
A Vörös Erőd, mely tulajdonképpen egy hatalmas és gazdagon díszített fallal körülvett palotaváros, első említése még 1080-ból való. Először Szikandar Lodi (1487–1517) irányítja innen a mogul birodalmat, miközben akkor még Delhi a főváros, az épületet ellenben később Nagy Akbar építteti át olyanná, ahogyan most is látható, miközben természetesen a későbbi szultánok nyomát is magán hordja: mindegyikük hozzátett valamit. Az igen impozáns együttes eléggé szép állapotban maradt fönn: még a külső falak faragványai és a színes ablakai egy része is látható. Alighogy belépünk, a Dzsahángir Mahalt láthatjuk, melyet szintén Akbar emeltetett a fiának, és már első látásra, majd belül is, még így, minden különösebb belső díszítés és bútor nélkül is, kellemesen szép épület. Akárcsak a két kihallgatási terem, melyeket faragott oszlopaik sokasága és különleges botíveik teszik hatásossá. A legszebb része ellenben a már említett torony, ahonnan a búcsúpillantásunkat vetettük mindenre, ami Agrát és amit Agra jelentett számunkra, s mellyel egyben a mogul kultúrát is egy időre magunk mögött hagytuk.

Albert Ildikó

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.