Szurkolni életforma

25

Tizenhat másodpercre volt a magyar jégkorong-válogatott, hogy csodát vigyen véghez a budapesti világbajnokságon, és feljusson az A csoportba, a legjobbak közé. Nem a mérkőzést és nem is a vébén nyújtott teljesítményt kívánom elemezni az alábbiakban, hanem a szurkolásról ejtenék néhány szót. Konkrétan nem is a magyar jégkorong-válogatott szurkolóira térnék ki – mivel a hokitársadalom megítélése szerint is ők a világ egyik legjobbjai – hanem a szurkolást mint jelenséget ecsetelném.
A britek elleni sorsdöntő meccs után elindult a kommentáradat a közösségi oldalon, a rengeteg értelmes hozzászólás mellé olyanok is beékelődtek, amelyekkel egyáltalán nem értek egyet. Néhányan azt írták, hogy szégyen, amit a csapat művelt, és ők többé biztosan nem néznek meg egy meccset sem, nem mennek ki a csarnokba ésatöbbi. Erre nem tudok mást mondani, csak azt, hogy a sport – legyen bármilyen sportág – csak nyer, ha az ilyen és ehhez hasonló személyek távolmaradnak az eseményektől, még akkor is, ha távolmaradásuk csupán abból áll, hogy nem ülnek le a tévé elé. Akik ilyeneket írogatnak, nagy valószínűséggel semmit nem sportoltak életükben, emellett halvány lila fogalmuk nincs, hogy mit jelent szurkolónak lenni. Úgy értem: igazi szurkolónak. Nem a spanyol viaszt akarom feltalálni, csupán arra próbálok rávilágítani, hogy egy csapat szurkolójának lenni sokkal többet jelent, mint kimenni a mérkőzésekre, vagy mondjuk minden hétvégén megnézni a meccset a tévében. Úgy gondolom, hogy ez egy életforma, legalábbis az kellene hogy legyen.
Na de miként válunk szurkolókká? A saját példámból kiindulva belenevelődhetünk (így lettem a szülővárosom jégkorongcsapatának szurkolója), vagy épp egyetlen mérkőzés alapján is dönthetünk úgy, hogy attól a pillanattól kezdve egy bizonyos csapatnak szurkolunk (a 2005-ös labdarúgó Bajnokok Ligája-döntő babonázott meg, amelyet követően életre szóló „szerződést kötöttem” a Liverpoollal).
Egy csapat szurkolójának lenni azt jelenti, hogy még akkor is kitölti a napjainkat, amikor épp nincs mérkőzés, hiszen az igazi drukkernek mindez sokkal többet mond annál, hogy a csapata nyer vagy veszít.
Nyilvánvaló, hogy a rajongásért kapni is szeretne valamit a szurkoló, ezt pedig véleményem szerint Kele János blogger fogalmazta meg a legjobban. Egyik bejegyzésében azt írta: „Elsősorban és mindenekelőtt győzelmet. Sikerélményt. Egy szeletet a hírnévből, a mámorító örömből, amit a nagy győzelmek okoznak. Aztán: tartozni akar valahová. Azonosulni szeretne valamivel, egy közösség részének érezni magát, elhinni, hogy amit ő kedvel, amire ő a pénzét, idejét és energiáját áldozza, az jobb, különb, magasztosabb, mint bármi más. És végül: szórakozni szeretne, legalább a meccsek idejére elfelejteni minden hétköznapi gondját és baját.”
Hát igen, a nagy győzelmekre szükség van. De ha valaki szurkolóként a dicsőséges pillanatok mellett nem képes megélni a kudarcot, akkor talán jobb is, ha más elfoglaltság után néz. Jelentsen itt a kudarc bármit – egy sima vereséget vagy egy tizenhat másodperccel a záró sípszó előtt bekapott gólt.

Kertész László

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.