Születésnapi beszélgetés Zsigmond Zsolt mérnökkel – A végtelenségig bízom az anyagban

196

Néhány nappal ezelőtt töltötte 71. életévét Zsigmond Zsolt mérnök. Sepsiszentgyörgyön született, Ko­lozs­váron és Csíkszeredában tevé­kenykedett, majd Franciaországban telepedett le. Nyugdíjasként a nyarait Zeteváralján tölti, így alkalmunk nyílt a személyes találkozóra, beszélgetésre.

Fotó: László F. Csaba

– Édesapám nagybaconi születésű, édesanyám alcsíki. Két vidék, két vallás keveredik bennem. Azt megfigyeltem a családban, hogy aki erősebb volt a hitében, az győzött a másik felett. Málnásfürdői házunkban anyám kápolnát rendeztetett be, hogy ne kelljen kilométereket feljárnia a mikóújfalusi katolikus templomba. Apám a református vallásról anyám kérésére a katolikusra váltott – a 70-es években Málnásfürdőn egy haranggal ellátott kis kápolna létrehozása az ő érdeme, 1972-ben Márton Áron püspök úr szentelte fel. Kisgyerekkoromtól érdeklődtem minden szerkezet iránt, aminek a közelébe kerülhettem. Mérhetetlenül kíváncsi voltam arra, mi, hogyan működik. Apám szerette volna, ha zenész leszek, tanítgatott is hegedülni, anyám szívesen látott volna reverendában. De én tizenéves koromtól már kezdtem kételkedni a feltámadásban, és nemsokára a Székely Mikó Kollégiumban kezdett körvonalazódni előttem a műszaki-anyagi világ. Rádiókör, fotókör, repülőmodellezés és szertorna voltak a kiegészítő elfoglaltságaim. A sepsiszentgyörgyi érettségi után a kolozsvári Politechnikai Intézet elektromechanika szakán folytattam tanulmányaimat. A Kolozsváron eltöltött tizenegy év határozta meg alaposabban igényeimet.

– Egykori főnöke, Péter István szerint ön született, vérbeli mérnök.

– Udvarias részéről, de kissé túlzás. Mérnöknek születni nem lehet, foglalkozásnak pedig nem rendkívüli. Attól függ minden, hogy milyen szenvedéllyel, szándékkal állunk a szakmához. Én az alkotásban találtam meg a helyemet. A végtelenségig bízom az anyagban, legyen az élő anyag vagy holt, hiszen ebből vagyunk felépítve. Mint a matematikus, bizalommal használom a plusz-mínusz végtelen fogalmát, emelem kalapomat előtte, de nem spekulálok dogmákkal azt megfejteni, mert nincs még olyan programmal feltöltve az emberi agy, amelyik megoldást adhatna. Úgy érzem, a mérnöknek teremtő szerepe is van, ezt határozottan vállalom is, de messze elmaradok a kiválasztott és beavatott vezető „istenektől”, akiknek lábaihoz a mérnök kényszerül letenni a teremtményt, amivel azután emberek sorsa intéződik.

– Mit tart az emberiség legnagyobb találmányának?

– Ha fizikai vagy tudományos dologra gondolok, akkor fel lehetne esetleg állítani valamilyen feltétel szerint egy sorrendet. Legnagyobb találmánynak azt tartanám, ami megvédi bolygónkat a növekvő pusztulástól. De azt látom Erdélyben is, hogyan romboljuk a környezetet… Találjuk fel ismét legalább a faültetést.

– Jól érzem a kritikus hozzáállásából, ha ön nem ment volna el 1985-ben, akkor elment volna 1990-ben?

– Lehet, hogy nem. 1981-ben, amikor a csíkszeredai IPICCF (Vasúti Építőipari Gépgyártó Vállalat) akkori igazgatójával, Rákosi Zoltánnal Marokkóból hazafelé jöttünk, kénytelenek voltunk Párizson átutazni. Akkor maradhattam volna Nyugaton, de nem volt szándékomban. De végső soron, a mai meggyőződésem szerint, mégsem véletlen, hogy külföldre kerültem… Kolozsvári egyetemi éveim után Bukarestben dolgoztam, a katonai szolgálat előtt egy rövid ideig az Industria Tehnico-Medicală üzemben, majd Kolozsváron a Tehnofrig hűtőgépgyárban, ahol előbb tervezőmunkát végeztem, majd az üzem kutatóintézetének laboratóriumába kerültem. Családi okokból 1976-ban elhagytam Kolozsvárt. Először a csíkszeredai IUPS faipari gépgyárnál helyezkedtem el. Ez hamarosan elköltözött Gyergyószentmiklósra, és én Sepsiszentgyörgyön próbáltam másik munkahelyet keresni. Nem sikerült, mert tudomásomra hozta az ottani titkosrendőrség, hogy akkor kaphatok munkahelyet, ha beleegyezésüket adják. Ezt a nemkívánatos jóváhagyást úgy tudtam elhárítani, hogy nem érdeklődtem tovább munkahely után. Az is megfordult a fejemben, hogy visszamegyek Kolozsvárra. 1977 végén több hónapon át nem volt állásom, majd 1978-ban egy januári napon feljöttem sízni Hargitafürdőre és találkoztam egyetemi kollégámmal, Péter Istvánnal, aki akkor már főmérnöke volt az a IPICCF vállalatnak. Ő ajánlatot tett, jöjjek hozzájuk tervezőiroda-vezetői feladatra. Közel hét év dinamikus, termékeny csapatmunkában volt részünk együtt egy fiatalos, magyar közösségben, amiről már Péter István is emlékezett egy korábbi interjúban.

– 1982-ben, rendszer elleni szervezkedőként Borbély Ernővel és Buzás Lászlóval együtt letartóztatták Bíró Katalint, és ez az Önök életét is megváltoztatta…

– Bíró Katalin a feleségem testvére. Sokszor behívták, kihallgatták a feleségemet is. A szeku egy legendát kezdeményezett rólam, és úgy akarta beállítani, mintha engem is be akartak volna avatni Borbélyék, hogy valamiféle távirányítós robbantó-szerkezetet bütyköljek számukra. Ez nevetségesnek hangzik ma is. Semmit sem tudtunk korábban a sógornőm konspirációjáról. Amikor pedig egyik felettesem megnyugtatott, hogy „titeket nem érint még a dolog, de ettől kezdve vaj van a fejeteken. A karrierednek itt vége, dolgozol tovább, mint tervezőiroda-vezető, de fennebb nincs esély”, egyre felháborítóbbnak éreztem, hogy sem a tisztességes munka, sem a hallgatás nem elégséges az önvédelemre, jobbágyságot pedig nem tudok elfogadni. Tanácstalanságomban ez döntő pillanat volt, s ezután már tudatosan kerestem az alkalmat a távozásra. Majd 1985-ben a körülmények úgy alakultak – vagy valahonnan valakik úgy alakították –, hogy elmehessek. Decemberben a vállalattól hármunkat indítottak egy marokkói kiszállásra. Közben, 1985 augusztusának végén, a jobb lábamon súlyosan megsérültem. Két ínhüvelyszakadás a lábszár-tricepszben. Gipsz, terápia, mankó, és teszem fel a kérdést: hogy adtak nekem mindezek után marokkói terepjárásra útlevelet?

– Végül is ön Marokkóban kért menedékjogot?

– Marokkóban 1985. december 24-én topográfus munkatársammal együtt kiléptünk a kiszállási programból, majd többnapos elég kalandos jövés-menés után december 31-én tranzitvízummal átmentünk Franciaországba. Ott három hónap elteltével kértünk és kaptunk politikai menedéket.

– Úgy tudom, sajátos elmélete van a hetvenes-nyolcvanas évek romániai, kelet-európai iparfejlesztésére is…

– A vasfüggönyt nem kizárólag politikai okokból hozták létre, sőt, főleg gazdasági és stratégiai okai voltak. A függönytől keletre óriási szárazföld áll előttünk, egészen a nagy Szibériáig, ami még nem volt alaposan feltárva és ki kellett építeni a hozzáférhetőségi infrastruktúrát is. Ehhez nem kellett csúcstechnológia, és volt kényszermunkaerő bőven. A vasfüggönytől Keletre kialakult egy nagy, zárt helyiipar. Ez elegendő volt arra, hogy biztosítsa a keleti munkásra kiszabott fejadagot és a tekintélyes mennyiségű alapanyag szállítását Nyugatnak. Alapvető technikára volt csak szükség, a hatalmi technológia maradt és marad az uralkodók számára fenntartva. A szocialista versengésben harsonázott gazdasági sikerek nem voltak soha összemérhetők a nyugati programokkal. Kirakat-propaganda volt, és sokszor elhangzott a „N’avem noi nevoie, avem noi de toate!” (Nem érzünk szükséget, van nekünk mindenünk!) Fiatal mérnököknek viszont tanulságos volt, mert a karanténban a fából is vaskarikát kellett fabrikálni. Még szerencse, hogy nem találtuk fel újra a gravitációt. Közben másoltuk szorgalmasan a nyugati termékeket.

– Hogyan sikerült beilleszkednie Franciaországban?

– A honvágyat leszámítva hamar és lelkesedéssel. Könnyű volt, mert ott a vezérigazgatót is egy elébe helyezett Monsieur-val a vezetéknevén lehet szólítani, sőt, a Monsieur Directeur pejoratívan hangzana. Nagyon jól tudták, hogy Keletről vagy KGB, vagy kulcsrakész szakemberek jönnek. Utóbbiakra szükség volt és van ma is. Az első öt év folyamán a francia szokásokkal egy mintegy150 alkalmazottat foglalkoztató részvénytársaságnál ismerkedtem, amelyik a földgáziparnak gyártott nyomásszabályozó felszereléseket. 1992 januárjában egy 20 alkalmazottas magánvállalathoz kerültem, ahol rövid időn belül azzal bíztak meg, hogy a haditengerészetnek tervezzek egy különleges, zajmentes, sűrített levegős nyomásszabályozót. Fél éven belül elkészült a prototípus, jól vizsgázott. Még manapság is forgalmazzák. Ez megalapozta a bizalmat irántam, és ettől kezdve intenzíven fejlesztési feladatokkal halmoztak el. Közben megszereztem a francia állampolgárságot. Ezzel megnyílt a kapcsolati lehetőség a stratégiai és csúcstechnológiai partnerek felé is, nyitva állt az út a hadseregnek gyártó, az atomprogram beszállítói, az űrkutatási, energetikai egységek üzemei és intézményei felé. Többnyire közvetlenül a cég tulajdonosával, a tervezőcsoporttal és a kereskedelmi megbízottainkkal futott a kooperációm. A szabály a következő volt: „nincs lehetőség kétszer prototípust gyártani”, első kifutásra kifogástalan készüléket várt minden kliens. Nem dicsőségre, nem konferenciákra, 100 százalékos eredményre és sok pénzre ment a játék. Az évek igen gyorsan teltek, számtalan különleges készüléket rajzoltam. Gyakran szólított a kooperáció Németországba, Hollandiába, Angliába, Olaszországba és pár éven át egy dél-angliai vállalathoz is csatlakoztunk. Rendkívüli szabadságot jelent és eredményes, amikor nincs pitiáner bürokráciához kötve a munka és nem analfabéta propagandisták töltik be a szakmai beosztásokat. Nagyon nehezemre esett korán, alig 66 évesen nyugdíjba vonulni 2012-ben, de kezdtem nagyon elfáradni. Szívgyengélkedés volt a fáradtság oka, amire nem figyeltem oda idejében. 2013-ban aztán következett az első koszorúér-tágítás, majd 2017 júniusában a második. De egészen nem hagytam abba a munkát: ma is tervezek egy volt kollégámnak, aki közben vállalkozást nyitott és kapcsolatban vagyok a régi céggel is.

– Mit tart a legjelentősebb találmányának, munkájának?

– A nevemhez négy készülék francia és nemzetközi szabadalma fűződik. Egyik, inkább gazdasági szempontból jelentős, hasznos készülékem, amit korábban Európában egy cég se gyártott, a magasnyomású (1000 barig) elektropneumatikus háromutas nyomásszabályzó és annak különböző változatai. Igen használatos a műanyag-fröccsöntéses eljárásoknál, a polietilén palackok gyártásában, gépkocsik ABS fékrendszerének gyári ellenőrzésénél stb. Egy másik pedig a 700 baros, többfunkciós nyomásszabályozó egység, amit gépkocsik áramtermelő hidrogén celláinak a táplálására használnak. Az Air Liquide nagyvállalat egyik kutatási részlegével közösen fejlesztettük ki. Volt amolyan szórakoztató alkotásban is részem, a Forma–1-es versenymotorokra készítettem nyomásszabályozókat. Ez szabályozza nagyon pontosan a szelepvisszahúzó dugattyú alatt a nyomást. A Peugeot Forma–1-es klubbal kezdődött még a 90-es évek vége felé. Azután gyártottunk a Ferrarinak, a BMW-nek, a Toyotának, a Hondának és a Cosworth-nak is, egészen 2012-ig. Egymagam terveztem ezeket, senki más nem volt beavatva, és gyakran én magam is szereltem össze és teszteltem 20-30 darabot egy-egy versenyszezonra.

– Azt lehet mondani, hogy az Ön találmányait emberek százezrei használják?

– Közvetve igen, de nem tudnak róla. Az IMF vállalatnak, amelynél húsz évet dolgoztam, fontos megrendelői vannak, akik számos technológiához használnak gáznyomás-szabályozó készüléket mindenféle gázra, szanaszét a világban. Például lehet, hogy a Hargita borvizes műanyag palackot is egy készülékem fújta a formába.

– Most tulajdonképpen hol él?

– Nagyjából fél évet itthon, fél évet Franciaországban. Ott romlott a közbiztonság, esett a termékek minősége, rongálódik a környezet és egyre több a nehezen, vagy egyáltalán nem alkalmazkodó, sőt ellenséges idegen. Eltűnőben a francia tapintatosság és a humor… Közben ártatlan civileket gyilkolnak az országban és senki nem tesz ellene semmit. Én már képtelen vagyok ezt az állapotot elfogadni és nincs is szándékomban. Mondhatnám, a francia politikusok elárulták a francia népet. Már csak azért térek vissza, mert ott vannak még az unokák.

– Mit szeretne még elérni?

– Szeretném befejezni egy második hidrogén nyomásszabályozó tervrajzait. Gépjárművekre fog ez is kerülni, áramfejlesztő cellákat táplál. És szeretnék még sízni a Madarasi-Hargitán, bizonyításként, hogy felépültem az említett szívproblémák után. Majd szeretném megérni, hogy a legkisebb unokám, aki nemsokára hároméves, elolvas nekem egy szép Arany János-verset…

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek