Születésnapi beszélgetés Takács Istvánnal

97

A sportoló gépészmérnök

Ha valaki Takács István nevét hallja, legelőbb a csíki hoki jut eszébe, pedig Takács István gépészmérnök, a régi világbeli utolsó úriemberek egyike, rendkívül sokoldalú volt, s még ma is igen tevékeny, annak ellenére, hogy néhány nappal ezelőtt, szeptember 17-én betöltötte a 85-dik életévét.

takacs istvan

– Születésnapja apropóján ezúttal elsősorban nem sportról beszélgetünk, de elöljáróban mégis megkérdezem: mit tart közel húszéves sportolói pályafutása legfontosabb eredményeinek?

– A húsz évből mindössze öt évet nem játszottam Csíkszeredában, az az öt év maradt ki, amíg Kolozsváron diákoskodtam. Ebben a két évtizedben abban a szerencsében volt részem, hogy tagja lehettem a legelső bajnokcsapatnak, és kortársa voltam, tanítványa, csapattársa, később munkatársa Vákár Lajosnak. Rengeteg szép élményem fűződik a sporthoz. Az első bajnokság után jött a második is, azután még két bajnokságot nyert csapatnak voltam tagja itt Szeredában, és annak a csapatnak is tagja voltam, amelyik a kolozsvári egyetemistákkal nyert bajnokságot, az egyetlent Kolozsvárnak. Azóta már csapata sincs a városnak. Ugyanakkor sokszor elfelejtem, de hozzátartozik, hogy tagja voltam annak a főiskolás válogatottnak, amelyik 1951-ben a Poianán ezüstérmet nyert a főiskolás világbajnokságon. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy összesen három csapat vett részt a bajnokságon, így mondhatom, hogy másodikok lettünk, de azt is, hogy utolsó előttiek.

– Az egyik nagyapja, Takács Károly református lelkész volt Csíkszeredában. Ez a tény mennyire határozta meg az életét?

– Nagyapám címzetes esperes volt és 28 évig a csíkszeredai református egyházközség lelkésze. 1907-ben került ide és nyugdíjazásáig, 1935-ig ő volt Csíkszeredában a lelkész. Meghatározta az életemet már maga az a tény, hogy vallásos környezetben nőttem fel, de abban az időben nem volt nagy dicsőség, hogy valakinek a nagyapja lelkész. Én ennek tulajdonítom azt is, hogy első próbálkozásra nem vettek fel az egyetemre. Édesapám, Takács Lajos banki tisztviselő volt, édesanyám, Cseh Gizella annak a Cseh Istvánnak a lánya, akinek Csíkszeredában jó nevű mészárszéke volt, és a gyerekkorom jó részét ott töltöttem náluk. Nem messze laktunk nagyapáméktól és általában ott tanultam náluk, ott étkeztem. Ketten vagyunk testvérek. Öcsém több mint hat évvel fiatalabb nálam. Gyerekkoromban az általános iskola, a Kossuth utcában román tannyelvű volt, majdnem szemben állt a mostani piaccsarnokkal, azóta lebontották. Engem a szüleim a magyar nyelvű katolikus iskolába írattak be – akkor elemi iskolának hívták, s a gimnáziumban működött, így én végül mind a 12 évet abban az épületben jártam.

– Egy jó katolikus iskolában, de végig reformátusként… Mai napig a református egyházközség gondnoka, vagyis önnek mindig sokat jelentett a vallás…

– Mindenképpen, és ezt tiszteltem az akkori tanáraimban, hogy soha ebből problémát nem csináltak. Amikor a katolikusoknak az órarend szerint hittanórájuk volt, akkor mi ketten protestánsok megvártuk a hittanárt az ajtóban, hogy ne írjon be hiányzónak, és olyankor én azt az órát nagyapáméknál töltöttem. Mi külön jártunk hittanórára, azt a református imaházban tartotta Kovács Pál lelkipásztor, és ide az összes protestáns gyermek összegyűlt.

– Az életét, ha meg is határozta a sport, de nemcsak ebből állt… Ön főállásban mérnökként kereste kenyerét. Akkoriban még nem sok mérnök volt Csíkszeredában.

– 1955-ben kerültem haza, akkor fejeztem be az egyetemet Kolozsváron, és úgy emlékszem, hogy egyedüli gépészmérnök voltam a városban.

– Hogyan találkozott a motorokkal? Miért éppen gépészmérnöknek jelentkezett?

– Egy gyerekkori barátommal, Puskás Huba Lajossal együtt felvételiztem Kolozsvárra, ő nem került be, én bekerültem, de a barátságunk azóta sem szakadt meg. Az ő édesapjának, Puskás Dénesnek volt egy autójavító műhelye a mai Két góbé, a Csedő-féle ház udvarán, hátul. Később az a műhely kiköltözött a Ligatra, mert ott építettek Puskásék házat és műhelyt, és arra a műhelyre épült rá aztán a későbbi IART vállalat.

– Éppen az Ön későbbi munkahelye…

– Igen, éppen az én munkahelyem, és az sem egészen véletlen, hogy az lett az én munkahelyem. Annak idején Hubáékkal sokat játszottam együtt, a Búzás testvérekkel is, akik szintén szomszédok voltak, és sokat jártunk a műhelybe, lehet, hogy ott fertőződtem meg. Kolozsváron tulajdonképpen a Mechanikai Intézet (később lett Műszaki Egyetem) szerszám- és befogóeszközök szakát végeztem, és hogy mégis hogyan kerültem a motorok közelébe? 1954-ben, amikor befejeztem a tanulmányokat, Vákár Lajos keresett meg engem, és hazahívott Szeredába. Egyrészt hokizni, másrészt, mert a IART-nak egy román főmérnöke volt, aki készült innen elmenni, s az ő helyét ígérték nekem. Aztán megszerettem, és 16 évig dolgoztam a vállalatnál.

– Mivel foglalkozott ez a vállalat?

– Ez a faipari minisztériumnak volt egy vállalata, autójavító- és szállítóvállalat. Egy nagy autóparkunk volt, és azokkal az egész megyében, illetőleg a tartományban kiszolgáltuk a fakitermelő vállalatokat. Ennek a vállalatnak egységei voltak Udvarhelyen, Gyergyóban, Maroshévízen és Görgényszentimrén. Ezeknek az egységeknek kisebb műhelyei is voltak, ahol ezeket az egységhez tartozó járműveket javították. Később hozzánk tartozott az erdei utak építése és karbantartása is.

– De nem ettől a vállalattól ment nyugdíjba…

– Ez a vállalat a marosvásárhelyi erdészeti igazgatósághoz tartozott az összes kitermelő vállalattal együtt. 1969-ben a minisztériumot átszervezték és megalakult az ún. CEIL, a fakitermelő és iparosítási kombinát. Dr. László Gábort nevezték ki vezérigazgatónak. Ez a kombinát nagyszabású létesítmény volt, ez látta el az egész megyét és magában foglalta a kitermelő és a feldolgozó vállalatokat is: a bútorgyárakat, az ún. préseltlemez-gyárakat… Nagyon sok egység volt akkor Hargita megye területén: Csíkszentkirályon parkettagyár, Udvarhelyen kitermelő vállalat és bútorgyár, Hévízen ugyancsak, Ditróban bútorgyár, Galócáson préseltlemez-gyár. Mindent, ami faipar, magában foglalta a CEIL. Lévén, hogy nem volt annyi szakembere a vásárhelyi telepnek, mert ott megmaradt a hasonló Maros megyei, a meglévő emberanyagból kellett válogatni. Akkor hívott oda dr. László Gábor gépészeti, energetikai és beruházási műszaki igazgatónak. Külön volt kereskedelmi igazgató, külön volt kitermelési igazgató, iparosítási igazgató és külön, aki a gazdasággal foglalkozott. Karda Imre volt az iparosítás igazgatója. Orbán László gazdasági igazgató, Truţa nevezetű kereskedelmi igazgató, a kitermelési igazgató pedig Munteanu Alexandru nevű mérnök. László Gábor, a vezérigazgató végtelenül igényes, jól felkészült ember volt, aki a minisztériumnak is igazgatósági tagja volt, és nagyon sok mindenben kikérték a tanácsát.

– Mi Önnek a legemlékezetesebb a munkájával kapcsolatban? Elégtétel, öröm, esetleg épp az ellenkezője…

– Mindenre akadt példa. Még az IART-os időben – amely közben IMTF lett, mert volt egy időszak, amikor megszüntették a IART-okat és összekapacsolták az ún. IRTA-val, a körzeti szállítási vállalattal – igen jól ment sorunk. Tervgazdálkodás volt akkor is, a tervet mindig teljesítettük, de voltak olyan furcsaságok, hogy az autóknak meg volt határozva, hogy hány ezer kilométert kell fussanak főjavításig. Az a gépkocsivezető, aki ezt túlteljesítette, jelentős prémiumot kapott. Meg volt szabva, hogy egy guminak mennyi az élettartama, hány ezer kmilométert kell fusson. Ha a sofőr többet futott vele, prémiumot kapott, és mivel a vállalat minden alkalommal teljesítette, sőt túlteljesítette a tervet, kevés volt az a hónap, amikor nem vittünk haza dupla fizetést. Engem 1017 lejes fizetéssel alkalmaztak 1955 elején, de szinte minden hónapban ennek dupláját vittük haza. Akkoriban, 1962-ben történt az, hogy valahol Borszék környékén a fenyőerdőt megtámadta egy olyan lepkefaj, ami ha rátelepedett egy erdőre, szinte teljesen kiirtotta, kiszáradtak a fenyők. Akkor sürgősen ki kellett vágni azt az erdőrészt, ez megfeszített munkát követelt, rengeteget voltunk terepen, szinte minden időnket ott töltöttük, és az egész autóparkot oda összpontosítottuk. Amikor befejeződött ez a borzasztó nagy akció, akkor az a megtiszteltetés, kitüntetés ért, hogy a munkaérdemrend harmadik fokozatát kaptam meg a többi munkatársammal együtt. Aki ennek a tulajdonosa volt, attól nem vontak le fizetés utáni adót.
De ennél is nagyobb elismerés ért negyven évvel később, 2012-ben, amikor Áder János, Magyarország államelnöke sportolói pályafutásomért, valamint a csíkszeredai református egyházi közösség érdekében végzett tevékenységem elismeréseként Magyar Arany Érdemkeresztet adományozott számomra.

– Visszatérve a faiparhoz, úgy tűnik, hogy gyakran átszervezték..

– Említettem, hogy az IART-ot megszüntették, lett belőle IMTF, megszüntették az IFET-eket, lett belőle CEIL, ami magában foglalt mindent. Alig négy év múlva, 1973 őszén megszüntették a CEIL-t is, akkor alakult meg itt Szeredában az ún. IUPS. Ez a faipari gépekhez gyártott alkatrészeket, később innen költözött Gyergyóba, miután elkezdték a Traktorgyárat építeni. A IUPS-nál is dolgoztam egy évet, aztán 1974 őszén átmentem a Fonodához. Hajdu Zoltán volt akkoriban a Fonoda igazgatója –előtte egy-két évvel alakult a gyár –, s engem vonzott, hogy a gyárnál még nagyon újak a gépek, java részük külföldi, francia, svéd gép volt. Itt lettem főgépész. A további 16 évemet, nyugdíjazásig itt töltöttem el. 1990-ben mentem nyugdíjba.

– Ha jól tudom, egy ideig tanított is Pista bácsi?

– Amikor a gimnáziumban a műszaki tantárgyakat bevezették, Eigel Ernő igazgató kért fel néhány gépészt, elektromérnököt, hogy segítsen be a műszaki tárgyak oktatásába. Mondtam, hogy én csak magyarul vállalom, mert annak ellenére, hogy megtanultam románul, nem akartam kitenni magam annak, hogy netán a diákok jobban tudnak románul, mint én. A tankönyvek románul voltak, s én otthon a leckéket fordítgattam és lediktáltam a diákoknak magyarul az anyagot. Eredetileg arra számítottam, hogy mindössze egy évet fog tartani, de végül négy évet tanítottam. Ez 1964–65 körül lehetett.

– Mivel tölti a nyugdíjaséveket?

– Egy pillanatig nem okozott gondot, hogy mit fogok csinálni a nyugdíjazás után. Alig vártam, hogy elmenjek nyugdíjba, feltaláltam magam, soha nem unatkoztam. Újraalakították a közbirtokosságokat, részt vettem annak a munkájában, az egyháznál tevékenykedek, segítek az unokák nevelésében, a Csíki Székely Múzeumnál a várostörténeti kiállítás előkészítéseként találkozunk rendszeresen öreg csíkiakul. Ezenkívül, amiről kevesen tudnak, az 1990-es évek elejétől együttműködöm egy svájci alapítvánnyal, amelynek megbízottja, egy most 85 éves hölgy, előbb évente háromszor, most már csak kétszer idelátogat. Ez az alapítvány árvaházból családokhoz kivett gyerekeket támogat, az elején vagy 40 család volt, de apadt a számuk, ahogy a gyerekek nőttek, de még mindig vannak olyan gyerekek, akik a 18 évet nem töltötték be, s amikor a hölgy jön, mindig együtt járjuk körbe a falvakat, az érintett családokat.

– Ha a régi Csíkszeredára gondolok, mindig Ön, valamint barátja, Ajtony Gábor és még néhány kortársuk jut eszembe: mindig jól öltözve, mindig percre pontosan érkeznek, kedvesek, készségesek… Gyakran mondják Önöknek, hogy a régi világra emlékeztetnek? Hogyan érzi Pista bácsi magát ebben az új világban?

– Sok olyan dolog van, amit nem tudok megszokni most sem. Más szellemben nevelkedtünk, más szellemben neveltek minket, és ezt valahogy magunkkal hoztuk most is. Lehet, ez nem mindig jó a mai világban, de én azért így érzem jól magam.

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek