péntek, november 27, 2020
custom_html_banner1

Hirdetés

Születésnapi beszélgetés Péter Istvánnal – Fejlesztés, privatizáció és ami utána jött

Hetven évet töltött január 22-én Péter István mérnök, vállalkozó, városi tanácsos. Csíkszeredában született 1947-ben, ugyanitt érettségizett 1965-ben, majd a kolozsvári műegyetem villamos gépészmérnöki karán szerzett oklevelet. Zsögödben él, akárcsak elődei.

Fotó: László F. Csaba

– A mi időnkben a jól tanuló gyerekek vagy orvosnak vagy mérnöknek mentek, mert akkor az építkezések, fejlesztések idején ez a jövő szakmája volt. Én általában szerettem a gépeket meg a technikát, így Kolozsvárra felvételiztem. Azt tudni kell, hogy az 1965-től 1970-ig tartó időszak a Ceaușescu-érán belül a nyitás időszaka volt, amikor meg lehetett ünnepelni a kolozsvári magyar színház létesítésének 175. évfordulóját – ez az ünnepségsorozat meghatározta egyetemistaéveimet –, amikor megjelenhettek az olyan könyvek, mint az Anyám könnyű álmot ígér, a Zokogó majom… Éreztük, hogy ha a gazdaság működik, akkor nekünk ott lehet helyünk. Aki nem ment irodalmárnak, vagy nem szerette az orvosit, az kifuthatta magát mérnökként. Megéltük a fejlesztést, de ugyanakkor le is maradtunk, ugyanis ebben az időben már megjelent a műszaki tudományos forradalom, a tudomány egyből termelőerővé válhatott, és ezt a dolgot a kapitalista rendszer hihetetlen módon ki tudta aknázni. Ott, ha megjelent egy új eljárás, akkor egy hónap múlva már alkalmazták, fejlődött a gazdaság, fejlődött az ország, mindenki jól érezte magát. A szocializmusban elindult egy olyan lassú-lassú fejlődés, amely lelkesítette a fiatalembereket, amilyen én is voltam, de az a lassúság, ami ezt követte, megpecsételte később a rendszer sorsát is, mert bizonyított tény, hogy a technikai haladás vívmányait a szocialista gazdasági rendszer nem tudta kiaknázni, a bürokrácia, az anyagi érdekeltség hiánya és egyebek miatt. Emiatt kezdtünk lemaradni. Elindult egy fejlesztés a 60-as években, egyébként mindenütt a háború után, mert felépítették Németországot, újraépítették Olaszországot, tömbházakat nemcsak nálunk építettek, hanem mindenfelé. Amikor beindult ez a hihetetlen gazdasági fejlődés, a nyugati országok nagyon megugrottak, mi pedig lemaradtunk. 1987-ben különben, amikor már rég főmérnök voltam a vasútépítő-kitermelő vállalatnál, meghívtam Kelemen Árpádot, a villamos meghajtások tanárát Kolozsvárról Csíkszeredába, s ő azt mondta, hogy szívesen tart előadást az akkori Matematika–Fizika Líceumban. A fizikumban gyűltünk össze, s ő elmondta akkor, hogy most maradunk le… Ezzel kezdte, s mi csak néztünk egymásra. Ott volt Eigel s még egy jó páran, diákok is, és csodálkoztunk, hogy hogyan meri, hogy lehet ’87-ben kimondani azt, hogy most maradunk le. És elmondta, hogy igen bizony, Nyugaton már számítógépek vannak, nálunk a 80-as években azt sem tudtuk, mi az. Sokan azt mondják, hogy a rendszerváltást Ronald Reagan és Gorbacsov megjelenése és a lengyel pápa gerjesztette, de a rendszerváltást szerintem ez az iszonyatos műszaki lemaradás és az ebből származó feszültségek okozták. Például 1989-ben, a rendszerváltás évében egy ablaktalan, légkondicionált szobát rendeztünk be, kontrollált hőmérséklettel azért, hogy egy orosz számítógépet tudjunk beüzemelni. Két-három hónap múlva már érkeztek az asztali számítógépek Nyugatról…

– Egyetem után rögtön hazajött?

– Lehetőségem volt hazajönni és hazajöttem az akkori helyi iparhoz. 1970. augusztus 3-án léptem munkába, akkor kezdődött a kőbányák villamosítása. A gyergyóújfalvi, a csicsói, a Csikó-kerti, a csíkszentdomokosi bányákat mind akkor villamosítottuk.

– Hová tartozott akkor a helyi ipari vállalat és mivel foglalkozott?

– A helyi ipari vállalatok felettes szerve a megyei néptanács volt, nem tartozott minisztériumhoz. Így viszont kevesebb fejlesztési lehetőséget kapott, mint a minisztériumhoz tartozó vállalatok. De volt egy előnye, mégpedig az, hogy sok mindennel, sokszor apróságokkal foglalkozott. A helyi iparnak csak értékterve volt, tegyük fel ötmillió lej, és nekünk kellett kitalálnunk, hogy mi legyen az a termék, mit tudunk gyártani, mit kér a piac stb. Tehát már a 70-es évektől kifejlődött bennünk, hogy gondolkodni kell ahhoz, hogy termék keletkezzen, s a terméket el kell adni. Egy kicsit úgy lehet mondani, hogy a kapitalista gondolkodásnak a csírái már bontakoztak a helyiparnál.

– Kik voltak akkor a vállalat vezetői?

– 1970-ben Bencze István volt az igazgató, a főmérnök Erőss István, a főmérnök-helyettes Rákosi Zoltán és a főkönyvelő Kovács János. Rengeteg feladat volt, s az úgynevezett ranglétrán gyorsan lehetett haladni. Nem kellett megvárni azt a három évet, egy fél év után már irodafőnök kellett legyél, mert nem volt más. Én 1970-ben a kőbányai részhez kerültem, és 1973-ban egy újabb átszervezés után részlegvezető lettem a megye legnagyobb vállalatánál, a nagy Helyi iparnál. Akkor hozzánk tartozott a borszéki borvíz, a kenyérgyár, a gyergyói Partizán öntöde, az udvarhelyi bútorgyár, az öntöde, a korondi kerámia… Akkor épült, az 1973–77-es időszakban a szentkirályi és a tusnádi borvíztöltöde, és az olasz palackozóvonalakat akkor szerelték fel a borszéki borvíznél. Ezekkel mind kellett foglalkozni valamilyen formában. Ez az időszak 1977-ig tartott, mert amikor folyt a bukaresti földrengés utáni helyreállítás, Ceaușescu meglátogatta az egyik malmot Bukarest mellett, s elkezdett ordítani, hogy miért nem működnek már a gépek! Angelo Miculescu akkor azt válaszolta, hogy nem hozzájuk tartozik, hanem a helyi iparhoz. Ceaușescu rákérdezett, hogy mi az, hogy helyi ipar, itt csak egységes ipar van az országban…, és emiatt egyszerűen megszüntette a helyi ipart országos szinten, és a helyi ipart felépítő kapacitásokat áthelyezte a minisztériumokhoz. 1977-ben tehát átkerültünk a szállításügyi minisztériumhoz, és akkor született az úgynevezett vasúti építőanyag-kitermelő vállalat, az IPICCF. Ugyanakkor átkerült az élelmiszeripari minisztériumhoz a mai Harmopan, a kenyérgyár, átkerült a gépgyártóipari minisztériumhoz a gyergyói öntöde, a faipari minisztériumhoz az udvarhelyi, valamint a szeredai bútorgyár is. Mi átkerültünk a szállításihoz… Most, hogy a Hamerocknál bontják az épületeket, tragédiaként élem én is meg, de nemcsak én. A vállalatnál egyébként az árbevétel 55-60 százalékát a kőbányák jelentették és ennek az építőanyagnak a koordinálója, felhasználója a szállításügyi minisztérium volt. Ennek köszönhető, hogy később, 1990 után a kőbányának a privatizációja nagyon jól sikerült, mert a világ második nemeszúzalék-termelője, a Lafarge vette meg, és ez végül is szakmai befektető volt. Így az árbevétel 55-60 százalékát jelentő kőbányák a lehető legprofibb helyre kerültek, műszaki szempontból fejlesztések történtek, s működik, most is rendben van. A bajt a gépgyártóipari platform jelentette, amelyik tulajdonképpen nekünk is a büszkeségünk volt, és nagyon sok embernek a munkahelye – ott mentek másfelé a dolgok…

– Térjünk vissza kicsit az 1977-ben megalakult IPICCF-hez… Miért is tartoztak a kőbányák a szállítási minisztériumhoz?

– Egyfolytában fejlesztették a vasúthálózatot, különben is óriási volt a forgalom, emiatt a rongálódás is, és ötévenként ki kellett cserélni a kőágyat. Ehhez kellett a törtkő a töltésnek.

– Mit termelt még ez a vállalat?

– Óriási mennyiségű vasúti tört­követ, nemes zúzalékot, amely az utak építéséhez kellett. Csíkszeredában kialakult az a platform, amelyen a kőbányák számára a gépeket gyártották. 1977-től elkezdtük fejleszteni a kőtörőket, az osztályozó gépeket, a szállítószalag-rendszereket, s eljutottunk egészen odáig, hogy ’79–80-ban, tehát három év alatt már kulcsrakész üzemeket tudtunk szállítani. Azt jelenti a kulcsrakész, hogy az egész technológiát mi gyártottuk. Ezzel kerültünk ki a szállítási minisztérium kőtörő munkatelepeire és kivállalt munkálataira mi, mérnökök és munkások Líbiába, Algériába, Tunéziába, Irakba, Marokkóba. Sikerült elhívnom 1978-ban évfolyamtársamat és barátomat, Zsigmond Zsoltot Kolozsvárról, s ő lett a tervezőrészleg vezetője, és az ő vezetésével alakítottuk ki azt a gépcsaládot, amit aztán sikeresen legyártottunk. Mondanom kell, hogy meghatározó szerepe volt a vállalat profiljának kialakításában és a célok elérésében Rákosi Zoltánnak, akinek elsősorban a hihetetlen energiája, céltudatossága, következetessége meghatározó volt egészen a rendszerváltásig.

– Mindvégig ez volt a felállítás, hogy ő az igazgató, ön pedig a főmérnök?

– 1977-től 1990-ig igen. Négyen voltunk a vezetőségben, igazgató, aligazgató, kereskedelmi aligazgató és főkönyvelő, Sergiu Sicorschi volt a kereskedelmi aligazgató, Balogh Zoltán a főkönyvelő. Elindult a fejlesztés, acélöntöde létesült a 80-as években, elindult a gyergyóújfalvi bánya rekonstrukciója, óriási nagy kapacitásokat építettünk be. A rendszerváltás pillanatában 2700 ember dolgozott a vállalatnál, ebben a bányák is benne voltak két megyéből, Maros és Hargita megyéből. Ilyen értelemben jó volt, hogy az emberek járhattak külföldre, s láttunk, hogy ott milyen szinten vannak. Akkoriban nem engedtek semmit behozni külföldről, hogy esetleg majd itt lemásoljuk, hanem mindent emlékezetből, különböző prospektusokból próbáltunk elkészíteni. Ez roppant nehéz dolog, mert ami már fel van fedezve, nem szabadna azzal kínlódni, hogy az ember újra kitalálja. De sajnos ilyen volt a rendszer. Zárt gazdaság volt Romániában. Ez annyiból jó volt, hogy kiélhettük az újító ötleteinket, sikerélményünk rengeteg volt. Makroszinten ez nem volt jó, mert egy kőzetfúrógépet, amit az osztrák Böhlertől megvehettünk volna, és sokkal jobban ment volna a lyukfúrás a bányákban, nekünk kellett legyártanunk. Ki kellett találjuk, amikor nem sikerült, akkor újra kellett tervezzük. Ezzel kellett dolgozni. Ilyen rendszerben éltünk.

– Hogyan emlékszik vissza 89 decemberére?

– 21-én éppen egy új vonalat próbáltunk Gyergyóújfaluban, már szürkülödött, és egyszer csak valaki jelentkezik az irodából, mondja, hogy nézzék meg, valami furcsa van Bukarestben, történt valami, mert az emberek fütyülnek, meg minden. Este hat óra tájban elindultam, körülbelül fél nyolcra megérkeztem Szeredába és az akkori főnököm, Rákosi mondta, hogy reggel hét órakor gyűlés lesz, mert jönnek valakik a párttól, de neki el kellett mennie valahová, és legyek ott a gyűlésen. Tényleg, reggel hétkor összehívtuk az osztályvezetőket – volt egy ismeretlen is, akiről aztán kiderült, hogy a vállalat szekusa, de főmérnökként nem ismertem. Jött a párttól valaki, elmondta, hogy bizonyos dolgok történnek Temesváron, Bukarestben, és az emberekre kell figyelni, hogy dolgozzanak, ne menjenek el, ne lógjanak. Ennyi volt az egész. Néhány óra elteltével felhívott Iovănaș, az akkori szeku főnöke, akivel életemben nem beszéltem, és kérdezte, hogy az emberek megkapták-e a cukoradagjukat? Mondtam, biztos megkapták… Aztán néztük a tévét, mi történik, kitettünk egy rádiót az udvarra, és megtörtént a rendszerváltás. 22-én este (akkor már azt hiszem, Rákosit felhívták a Nemzeti Megmentési Fronthoz), én szolgálatban ültem este nyolc-kilenc óra körül az irodámban, és bejött az az ember, aki a reggel ott volt, a szekus, és megölelt engem, hogy győztünk. Reggel bejött, mint szekuritátés, és este örvendezett, hogy győztünk. Utána sok minden következett. Vezetőnek Rákosit és engem is visszaválasztottak, de utólag úgy látom, hogy akit nem választottak vissza, az járt jól, mert a saját sorsát a kezébe vette, és elindult, s abból vagy gazdag ember lett, vagy nem kellett keresztülmennie azokon a dolgokon, amiken mi később keresztülmentünk.

folytatás holnapi lapszámunkban

Daczó Katalin

Kapcsolódó cikkek:

14,237RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb