Születésnapi beszélgetés Kristó Boróka tanárnővel

74

Ha háromszor újrakezdhetném, akkor is ezt választanám

Hetven évet töltött június 17-én Kristó Boróka, a Márton Áron Gimnázium nyugalmazott tanára. Kolozsváron, a szürke nővérek által működtetett kórházban született 1946-ban. Csíkszeredai tömbházlakásában beszélgettünk.

Fotó: László Róbert
Fotó: László Róbert

– Úgy tudom, született értelmiségi…

– Hát, ha nem hangzik nagyon szerénytelenül, igen, mert anyai ágon Bod Péterig lehet visszavezetni a családot, és minden generációból papok és tanárok kerültek ki. Édesanyám olasz–magyar szakot végzett édesapámhoz hasonlóan, és 1958-ig tanított magyart, mert olasz nyelvet akkoriban nem tanítottak, vagyis addig, amíg le nem tartóztatták. Hat évet volt távol a családtól, majd szabadulása után évekig dolgozott a Carbochimban, egy kolozsvári gyárban műszaki rajzolóként, mert nagyon ügyesen rajzolt. Végül a református püspökségen, a nyugdíjintézetnél dolgozott. De attól függetlenül, hogy az értelmiségi pályája megszakadt, mindvégig, amennyire az egészsége engedte, olvasott, érdeklődött minden iránt, továbbra is értelmiségi életet élt. Az édesapám családjáról sajnos kevesebbet tudok. Az apai nagyapám finánc volt, Nagybaconból származott, és valószínűleg a munkahely miatt került el Naszódra, s utána Besztercére. Édesapám, Oláh Tibor egyetemet végzett, egy nővére tanítónő lett, a bátyjára ma azt mondanánk, műszaki értelmiségi volt. Édesapám olasz–francia szakot végzett és ösztöndíjjal Bolognában doktorált, de ezt a diplomáját soha nem ismerték el. Mindig mondta, úgy csinálnak, mintha Mussolini tőle kért volna tanácsot, hogy mi legyen a következő lépés… Kezdetben a kolozsvári református fiúgimnáziumban tanított, de már egyetemistaként írogatott, és 1946-tól, az Utunk irodalmi hetilap indulásától, bedolgozott a lapnak, szerkesztő is volt sokáig. 1956 után elváltak a szüleim, édesapám Marosvásárhelyre került, színikritikusként a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán tanított, de kezdettől fogva az Igaz Szónál is szerkesztő volt. A pedagógiai főiskola létrejötte után ott is tanított világirodalmat.

– Milyen volt a gyermekkora?

– Nagyon zárt közösségben nőttem fel, viccesen azt is mondanám, hogy amíg Csíkba nem kerültem, katolikus embert jóformán nem láttam, mi ugyanis a református teológián laktunk. Nagyapám, Imre Lajos teológiai tanár volt, akit ’48-ban Tavaszi Sándorral, a filozófussal együtt kényszernyugdíjaztak. Tulajdonképpen nem ’56 hozta az első nehézséget a családnak. Úgy halványan emlékszem például, hogy az 1940-es évek vége felé elvették az írógépet nagyapámtól, ami neki munkaeszköz volt, mert 1915-től 1944-ig szerkesztette az Út című egyházi folyóiratot, s amellett állandóan írt. Benne volt a kolozsvári értelmiségi életben. Ehhez hozzájárult az is, hogy egyik unokatestvére elvette Reményik Sándornak a húgát, de az is, hogy mint teológiai tanár, mindig fiatalokkal foglalkozott, ifjúsági konferenciákat szervezett… Most éppen sokoldalú munkásságának a bibliográfiáját állítom össze. Nagyon nehéz feladat, mert nem értek az egyházi vonatkozásokhoz. Az édesapám hagyatékát sokkal könnyebben kezelem, mert az irodalomról szól. Állandóan bennem van az a lelkiismeret-furdalás, vagy bosszant az, hogy fiatalon nem mindig figyeltem oda az öregek mondandójára és most itt vagyok a sok papírral, amit szeretnék elrendezni, de nincs kitől kérdeznem… Mégis kötelességemnek érzem a hagyatékok rendezését. Ezzel kapcsolatban van egy nagyon szívszorító élményem. Pesten voltam több mint tíz éve, és egy reggel mentem várost nézni. A szomszéd ház előtt volt egy hatalmas kuka, amiből folyt ki egy élet. Biblia, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai, szemüveg, polc, mindenféle tárgyi emléke egy életnek… Látszott, meg sem nézték, hogy mit dobnak ki… egy öreggel kevesebb, és megtöltötték a kukát. A hasonló helyzet ellen szeretnék megtenni minden tőlem telhetőt.

– Mit jelentett Önnek a szülei válása? Akkoriban nem volt ez gyakori…

– Végső soron ennek köszönhettem, hogy édesapámmal nagyon mély kapcsolatom volt. Igaz ugyan, hogy a szüleim elváltak, de az édesanyám letartóztatása után a nagyszüleim jobbnak látták, ha én Vásárhelyen végzem a középiskolát. Ott akkor édesapámat nem nagyon ismerték és nem volt akadálya annak, hogy felvegyenek a középiskolába. Az akkoriban létesült 4-es számú középiskolában végeztem, és abszolút természetes volt, hogy Kolozsvárra megyek, irodalom szakra. Fel sem merült más. Mióta az eszemet tudom, mindig olvastunk, tudtuk is egymásról a családon belül, hogy ki mit olvas. Középiskolásként reggel másfél óra alatt megtanultam, amit kellett, a délutánom olvasással telt el, este vagy színház, vagy mozi, vagy hangverseny…. Egyhangúnak hangzik, de annál jobb nem volt, mint mikor édesapám a nagyszobában, én a kisszobában olvastunk, és időnként felolvastuk egymásnak, megbeszéltük, ami tetszett. Minden filmet együtt néztünk meg – édesapámnak filmkritikai rovata is volt a Vörös Zászlóban. Ennek köszönhetem, hogy manapság nem találok filmet, ami igazán tetszene, mert diákkoromban megtanultam a minőségi filmeket nézni és azokat értékelni.

– Az egyetem végeztével egyből Csíkszeredába jött?

– A sors akarta így. Negyedévesen férjhez mentem egy nálam egy évvel nagyobb magyar szakos fiúhoz, Morvai Zoltánhoz, aki az 1968-ban induló Hargitának lett sportriportere. Akkor nagyon erősen érvényesült az a tendencia, hogy a magyar végzősök ne magyar vidékre kerüljenek. Bukarestben zajlott a választás média szerint, de a férjem akkor már Csíkszeredában volt az újságnál, és ez előnyt jelentett, választhattam Csíkszeredát, s így kerültem ide 1969-ben a Matematika–fizika Líceumhoz. Csíkszeredában tulajdonképpen két közösséget találtam: egyrészt a férjem révén a Hargitánál dolgozó újságírókkal kerültem kapcsolatba, másrészt a tantestülettel, a kollégákkal. Egyébként az egész városban jóformán senkit nem ismertem. De a kollégák nyitottan fogadtak, és olyan kicsi volt a korkülönbség a diákok és köztem, hogy könnyű volt az embernek jól éreznie magát. Persze, akadt nem kedvemre való tevékenység is, például pionírmunka, de azt is meg kellett csinálni.

– Hány évet tartott az első gimnáziumi időszak?

– Nem sokáig, mert közben a férjemmel a kapcsolatunk megromlott, elváltunk és megismertem a második férjemet, Kristó Andrást, ezzel új korszak kezdődött az életemben. Andrásnak akkor családja volt, két gyermeke. A kommunizmusban a válást nem tűrték, és András már akkor ismert csíkszeredai volt, azelőtt igazgatója is volt a gimnáziumnak. Próbálták rávenni arra, hogy szakítson velem, felajánlottak nekem, úgy emlékszem Bánkfalván, állást, csak kerüljünk el egymástól… Mi inkább vállaltuk a balánbányai „száműzetést”, mert ahhoz, hogy együtt maradjunk, nem volt más választási lehetőség. Azután is, éveken keresztül, időnként megjelent egy szekus Balánbányán, aki próbálta Andrást konkrét ajánlattal megkörnyékezni, hogy visszakerülünk Csíkszeredába, ha András informálja a megfelelő szerveket. Mi maradtunk. 1987-ben költöztünk be a városba, de még utána is Balánbányán tanítottunk egészen 1989-ig, a rendszerváltásig. Érdekes világ volt akkor Balánbányán, oda kerültek azok, akiket a megyeszékhelyről el akartak távolítani, vagy akik beadták a kitelepülési kérésüket. Ott alkalmazták a bányában a börtönből szabadultakat is, a politikai elítélteket és a köztörvényeseket egyaránt. Igen, jó társaság gyűlt össze. A kényszerűség összetartotta az embereket. András állandóan publikált is, és ő már úgy 1985-től kapott órát a gimnáziumban. 1990-ben engem is visszahelyeztek a jogos állásomba.

– Mit jelentett a tanítás az Ön számára?

– Szerettem. Ahogy telnek az évek, az ember felteszi a kérdést, ha újrakezdhetné, ugyanezt tenné-e? Én biztos, igen. Időnként megfigyelem magamon, hogy az unokáimat is próbálom tanítani, természetesen arra, amit én tudok, megbeszélem velük az olvasmányaikat, azt hiszem, hogy ha háromszor újrakezdhetném is, ezt a pályát választanám, azzal együtt, hogy el lehet képzelni, Balánbányán a „gyermekanyag” milyen volt. Nagyon sok családban büntetett előéletű szülők, olyan családok, hogy négy-öt gyerek, de mindegyik más apától, egy nagyon lecsúszott világ. De az ember megpróbálta még a himnuszt is megtanítani, akkor, amikor osztályfőnöki órákon a Scânteiából kellett felolvasni. Próbáltam beléjük csepegtetni valamit, de nehéz volt, mert akkor, az 1970–80-as években az idegen nyelv tanítása nagyon háttérbe szorult. Ha azt mondtam, hogy azért kell megtanulni egy kicsit angolul, ha találkozol valakivel, tudj szót érteni vele, a válasz az volt, hogy elvégzem a tíz osztályt, megyek a bányába dolgozni, kétszer annyit fogok keresni, mint a tanárnő… Persze, azért kikerültek onnan is dolgos, értelmes, ügyes diákok, akikre máig büszke lehetek.

– Mit tart a legnagyobb eredményének?

– Talán az 1990 utáni osztályommal végzett munkát. Akkorra már a gyermekeim elég nagyok voltak ahhoz, hogy ne a konyhában töltsem az életemet, és mondhatnám, szívvel-lélekkel a tanítványaimmal voltam. Megtörtént, hogy nagyhéten mondták, már úgy unják a húsvét előtti nagytakarítást, menjünk kirándulni. S én megszerveztem a kirándulást, tudván, hogy azért nálam is kellene takarítani. Meg kell mondanom, hogy kemény kihívást jelentett Balánbánya után a Márton Áron Gimnázium. Balánbányán szellemi kihívást a tanítás nem jelentett, a gimnáziummal ellentétben.

– Mivel telnek most a napjai, a hagyatékok rendezésén kívül?

– Négy unokám van, egy fiam és egy református pap lányom, aki az elődök pályáját folytatja, érdekes módon a tanár és a pap ősök hagyatékát viszi tovább, mert nagyon tudatosan ébren tartja a gyermekekben a családi összetartozást. Az unokáim tudnak a dédszüleikről, ismerik a képüket, tehát benne vannak az életükben. Sokat olvasok. Nagy lemaradást jelentett, hogy tanárként, mindig célirányosan kellett megválogatnom az olvasmányait. Klasszikusokat tanítottam, azokat „kellett” olvasni. Most próbálom ezt a lemaradást behozni, igyekszem megbarátkozni a mai irodalommal. Úgyhogy változatlanul az olvasás jelenti a legnagyobb élményt, és öröm az, amikor az unokáimtól könyvet kapok, amikor ajánlanak olvasnivalót nekem. Ugyanakkor az unokáimmal kiélhetem a pedagógusi vágyaimat is.

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.