Születésnapi beszélgetés Kováts Ildikóval – Csíki agyagtól kolozsvári vásznakig

95

Kováts Ildikó csíkszeredai születésű képzőművész, művészpedagógus hetvenötödik évét töltötte május 23-án. A Kolozsváron élő alkotóval telefonon beszélgettünk mindennapjairól, indulásáról, indíttatásáról.

Fotó: Vremir Márton

– Hová gyökerezik a pályafutása?

– Gyerekkoromban Csíkszeredában, a Coșbuc utca 14. szám alatt (ma Márton Áron utca – szerk. megj.) laktunk. A kertünk agyagos volt, a ház mögött egyenesen agyagbánya volt, amit nagyon élveztünk. Lyukakat fúrtunk az oldalba, nagyokat játszottunk.

– Mikor fogott először ecsetet a kezében? Egyáltalán, hogyan találkozott a képzőművészettel?

– Rajzolt az egész család. Édesanyám a Budapesti Iparművészeti Iskolában tanult, de abba kellett hagynia, mert nagyapám meghalt, és haza kellett jönnie. A kézügyesség megvolt a családban, és úgy általában a művészetek iránti érdeklődés, a zenei hajlam. Apai nagyanyám húsz évig volt kántor a csíksomlyói kegytemplomban. Édesapám jogász, „alapember” volt, és főleg nagy turista és jó fotós. Mindenki ismerte. Ő vezette sok-sok éven keresztül a Jöjjön velünk! túráit, igaz, hogy már diákkorától jól ismerte, sokat járta a környéket. Mivel nálunk a kert agyagos volt, azt hiszem, az agyag volt a kézenfekvőbb, amivel alkotni kezdtem.

– Csíkszeredai tanárai közül kikre emlékszik?

– Nyolcadik osztályig a Márton Áron Gimnáziumban jártam. Nem voltam különösen törekvő, nem voltam jó tanuló, mert sportoltam egyfolytában. Röplabdáztam, kosaraztam, kézilabdáztam, síeltünk, korcsolyáztunk. Délután visszamentünk a gimnáziumi tornaterembe, és egész délután vertük a labdát.

– Hogyhogy mégis a képzőművészetet választotta?

– Kezdettől úgy terveztük, hogy kilencediktől Kolozsvárra jövök, és egyszerre felvételiztem a zenére és a képzőművészetre. Sejtettük, hogy zenéből nem kaptam megfelelő felkészítést, és így is volt, de elmentünk édesanyámmal a képzőművészeti líceumba, ott az igazgató egy darab agyagot a kezembe nyomott, hogy csináljak abból valamit. Én formáltam neki valamit, s azt mondta, hogy fel vagyok véve és kész. Ekkor létezett magyar tagozat a művészeti líceumban, ami szenzációs volt, mert elméleti órákra együtt jártunk, a balett-, zene- és képzőművészet szakos növendékekkel egy osztályba. Vittek koncertekre, balettelőadásokra, ez megalapozta a kultúránkat. 1957-ben jöttem Kolozsvárra, és amikor a tizenegyedik osztályt elvégeztük, akkor oszlatták fel a magyar tagozatot.

– Utána, gondolom, egyenes út vezetett az egyetemre…

– Kicsit bajos volt, mert mi 12 osztályt végeztünk, ugyanis a művészeti líceumok eggyel több osztályt végeztek (mások 11-dik után érettségiztek), így én már románul érettségiztem. Tizenhárom tantárgyból egy nap alatt lezajlott a szóbeli. Felvételiztem ugyan az egyetemre, de biztos voltam benne, hogy nem vesznek fel. Úgy is történt: a képzőművészetin elvágtak, aztán ősszel visszajöttem, és a rajztanárira felvételiztem, oda bejutottam.

– Úgy tudom, nagyon jól sikerült ez a dolog, ugyanis nagyon eredményes, sikeres pedagógus lett…

– Nagyon szerettem a diákjaimat. Rendszerint öt–nyolc osztályban voltam osztályfőnök, rajztanár, s ha egy generációt elvesztettem, bele voltam betegedve, hiába jött a következő. A diákjaim mai napig tartó szeretete is ezt igazolja.

– Olvastam, hogy részt vett a torockói alkotótábor létrehozásában, munkájában… Kapcsolódott ez a pedagógusi tevékenységéhez?

– Én mindenkitől külön intéztem a dolgaimat. A rajzkörömmel minden évben szerveztem alkotótábort Torockón. Ez nem függött senkitől, semmiféle szervezettől. Viszont rendszeres támogatónk volt a táborok szervezésében a Brassai Véndiák Alapítvány és holland testvériskolánk.

– Végig a Brassai Sámuel Líceumban tanított?

– Kolozsváron tizenhét tanintézetben tanítottam összesen. Végül is huszonkét évig tanítottam a Brassaiban, majd párhuzamosan az unitárius kollégiumban is művészettörténetet, egy keveset a katolikus iskolában is, de amikor tanárszűke volt, nyugdíj után is hívtak, és mentem. Néprajzot is tanítottam, nagy élvezettel.

– Hogyan lehetett néprajzot tanítani, amikor nem volt ilyen tantárgy?

– 1990 előtt volt technológiaóra, amelyen termelni kellett. Mi ezen kimondottan néprajzzal foglalkoztunk, és a terítőinket, a tarsolyainkat eladtuk, a kolozsvári közönség hozzánk járt az iskolába vásárolni. A vidéki tanítványokkal és szülőkkel összedolgozva jól működött ez a találkozás a népművészettel. Mentünk lakodalmakra népviseletet látni, mentünk a feketetói vásárba a diákjaimmal, mindenki kezdett gyűjteni. Van olyan diákom, hogy nagyobb a gyűjteménye, mint az enyém.

– Úgy tudom, önnek is szép néprajzi gyűjteménye van…

– Nemrégiben az unitárius kollégiumnak (amely abban az épületben működik, mint az egykori iskolám) felajánlottam, hogy átadom, hozzanak létre egy múzeumot. Először a szamosújvári iskolának ajánlottam fel, ott azt mondták, hogy nincs helyük, de a szakkönyveimet már odaadtam nekik. Nem olyan nagy a néprajzi gyűjtemény, de érdekes. Ezenkívül, a csíkszeredai szülői ház felszámolásakor néhány érdekes csíki vonatkozású tárgyat a Csíki Székely Múzeumnak ajándékoztunk.

– A pedagógusi pálya és a család mellett hogyan alakult a művészeti pályája?

– Nagyon nehezen, mert nem tudtam következetesen dolgozni. Volt olyan Brassai-hét, hogy több kiállítást szerveztem a tanítványokkal: rajz, kézimunka, fotó, egyebek… Nagyon kevés időm volt, csak néha tudtam dolgozni. Miután nyugdíjba mentem, akkor fogtam neki úgy istenigazából.

– Az utóbbi kolozsvári kiállításán, tavaly novemberben pasztell- és akrilalkotások is szerepeltek. Mi az, amit a legközelebb érez magához?

– A pasztell az szórakozás, mert ha kimegyek a helyszínre, teljesen kikapcsolódom. Számomra ez a könnyű, és ugyanakkor tetszetős műfaj is. Az akril esetében rágódom, előfordult, hogy több éven keresztül próbáltam utánajárni valaminek. Nagyon érdekelnek például a történelmi témák. Az idén készítettem el Kemény János erdélyi fejedelem portréját. Az ötlet honnan jött? Voltam a Krím-félszigeten, abban a sziklavárosban, ahol ő és a négyezer erdélyi katonája raboskodott két évig. Innen indult az egész dolog, aztán alaposan utánaolvastam…

– Milyen más technikával dolgozik még?

– A rajz mindig kéznél van. Mielőtt valamit festenék, előbb néhány vázlatot készítek, amit szakmai szempontból csak felkészítő dolgoknak tartok, nekigyürkőzésnek egy komoly munkához.

– Érződik a munkásságán, a tevékenységén, hogy fontos önnek a magyarsága, de a férje nem magyar volt, hanem Mircea Vremir jeles román képzőművész…

– Megmondom, mi volt a lényeg: a férjem nem akart belőlem románt csinálni, s én pedig nem akartam belőle magyart. Ez egy alapdolog. Ezenkívül pedig nyitott volt irányunkba, például kellett neki könyveket keressek románul a székelyekről, nem zárkózott el semmi elől. A gyermekeimmel (két fiam van: Vremir M. Márton formatervező és Vremir Mátyás geológus) kicsi koruktól én mindig magyarul beszéltem, a férjem románul. Egyébként a férjem családja valahonnan Törökországból került Moldvába, talán tatár származású. Így tulajdonképpen érdekes, sokszínű a családunk, és ez a sokszínűség csak hasznára vált.

– A csíki szülők mennyire fogadták el a pályaválasztását és a párválasztását?

– A pályaválasztásomat nem kifogásolták, de nagy bajok voltak a párválasztásnál, el lehet képzelni. Aztán, ahogy megismerték a férjemet, akkor a dolog elveszette az élét, mert jó, megértő ember volt, és nagyon szerette Csíkot, rengeteget festett ott. Egyik nap ment Tusnád felé, másnap az Egyeskőhöz… Rengeteg szép festménye van onnan.

– Gyakran jártak haza?

– Elég gyakran jártunk haza, mert főleg a Deltában töltöttük a nyarakat és útközben, jövet vagy menet, megálltunk Csíkszeredában. Egyszer volt egy nagy kalandunk, mert elmentünk egy ősszel Szentmártonba krumplit ásni, mivel a nagyobbik fiam kellett gyakorlatozzon két hetet. Szentmártonban volt rokonunk, s leveleztünk, hogy mi lenne, ha elmennénk krumplit szedni. Volt egy olyan brigád, amelyben tanárok és diákok is voltak, oda osztottak be minket. Életemben ilyen munkát nem végeztem, nem mondom, hogy könnyű volt, de a férjem is rendesen dolgozott és délutánonként festett. Az egész falu ismerte, a „domnul artistot” hívták be mindenhová. Számunkra nagy élményt jelentett, és abban az évben sok krumplink volt Kolozsváron. Neki végül több festménye is született a krumpliásásról. Többek között Szárhegyen is van krumpliszedés témájú kompozíciója.

– Úgy tudom, rég özvegy…

– 1991-ben halt meg a férjem, 59 éves korában. 1992-ben nyitotta volna meg a nagy kiállítását, amit végül már nélküle kellett megrendezni… Az idén pedig, szintén Kolozsváron, a Művészeti Múzeumban volt egy kiállítás a munkáiból születésének 85-dik évfordulója alkalmából, a Quadro galériában pedig a fafaragások, a csónak, amit készített és grafikák tárlata.

– Az lett volna a következő kérdésem: hogyan telnek a napjai, de erre részben válaszolt, hiszen a férje hagyatékának gondozása is időigényes lehet. Mivel foglalkozik még?

– Két iskolás unokám jár az unitárius kollégiumba, és van két kicsi, egy óvodás kislány és egy kicsi fiú, amelyik még nem óvodás, őt szokták hozzám hozni. Most helyt kell állni a családban, azután nekifogok megint a munkának. Most is van megkezdett képem, egy mangupi táj – ehhez is a Krím-félszigeten tett utazás nyújtott ihletet. Számomra akkora élményt jelentett ez az út, hogy mindig visszatér mint téma.

– Van műterme?

– Hogyne, a lakásom erkélye. Elég az nekem. De a lakásom olyan, mint egy raktár. El lehet képzelni, több száz kép a férjemtől, a sajátjaim, a csónakok, legalább tíz pár síléc.

– Még sízik?

– Az idén nem vittek el sehová, egyébként szoktak vinni a fiaim. Örülök, ha sílécet köthetek a lábamra. A Hója alatt lakunk, amikor jó hó van, futólécekkel kimegyek a gerincre, a nyugdíjasok jó sízőhelyére.

– Csíkszeredában mikor járt utoljára?

– A múlt nyáron a húgommal elmentünk a Csontváry-kiállításra, azt nem lehetett kihagyni. Végigjártuk a temetőket is, mert az ember ilyenkor már a temetőben keresi fel a rokonait…

– Mire vágyik?

– Nagyon szeretnék még utazni, mert rég nem voltam sehol. Benne van a véremben, hogy utazzak, járjak, kiránduljak, ezt örököltem s ez több száz éves örökség. A legjobban ez izgat, hogy menjek, menjek, menjek…

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek