Születésnapi beszélgetés Kolumbán József professzorral

50

A mélyszegénységtől az egyetemi katedráig (1. rész)

Kolumbán József matematikus, egyetemi tanár, az MTA kül­ső tagja a napokban töltötte nyolc­vanadik életévét. Gyer­gyó­szentmiklóson született, de életének java részét Kolozsváron élte le. Vele készült interjúnknak most az első részét közöljük.

08

– A hivatalos adatok szerint ön 1935. augusztus 4-én született, a Wikipédiában viszont lábjegyzetben az szerepel, hogy a 3.-át tartja pontos dátumnak. Miért? Meséljen egy kicsit családjáról, születésének körülményeiről…

– Anyámtól tudom, hogy augusztus 3-án születtem bábasszonnyal az anyai nagyszüleim házában. Nem tudom, hogy került be augusztus 4-e a születési bizonyítványomba, mint ahogy azt sem, hogy ki jelentette be születésemet az anyakönyvi hivatalban. Az igazság az, hogy már születésemkor nagy bajkeverő voltam, mivel szerelemgyermekként jöttem a világra. A szüleim 16, illetőleg 19 évesek voltak, amikor először találkoztak. Apámnak négy leánytestvére volt, akik – bár szegények voltak, mint a templom egere – a háború előtti polgári életük tudatában ellenezték fiútestvérük kapcsolatát anyámmal, a szolgálólánnyal. Szüleim házasságkötése reménytelen álomnak tűnt, amikor szerelmük ötödik évében kopogtatni kezdtem… Gyanítom, hogy a születésemet követő sikeres küzdelmük egymásért erőt adott nekik ahhoz, hogy megbirkózzanak az életüket végigkísérő anyagi nehézségekkel, és szeretetben éljenek együtt életük végéig. Kétéves koromig az anyai nagyszüleim udvarán levő öreg házikóban húztuk meg magunkat, nagyszüleim és 11 gyermekük közül azok, akik még nem voltak házasok, a szemben fekvő új házban laktak. Néhány hónapos koromban itt kerültem először életveszélybe. Akkortájt fabölcsőben, szalmazsákon feküdtem, amely érthető okokból néha átnedvesedett. Egy késő őszi napon sírással anyám értésére adtam, hogy alattam nincs minden rendben. Ő rögtön intézkedett: kicserélte, amit kellett, a bölcsőmet közelebb húzta a kályhához, és a nedves szalmazsákot annak végéhez támasztotta, majd kiment az udvarra tűzifáért. A kályhában ugráló szikrák közül egyik megtalálta az utat az én szalmazsákomhoz. Rövid idő alatt hatalmas füst keletkezett, és mivel a fulladás erősen kínozott, teljes torokból ordítani kezdtem. Szerencsémre anyám még időben érkezett, felkapott, és kirohant velem az udvarra. Az egyik végén elszenesedett bölcsőben később még három testvérem csecsemősködött, egyszer-egyszer az én ringatásomat is élvezve.
A Romfeld-családnak, akiknél anyám hat évig szolgált, a Nyír nevű erdő mellett, a hegy lábánál volt egy szép tanyája, szoba-konyhás lakással, hátsó épületekkel és körülöttük nagy réttel. Látva nehéz helyzetünket, felajánlották, hogy költözzünk ki oda. Egyedüli kérésük az volt, hogy apám minden évben kaszálja le a rétről a füvet, és a széna kétharmadát adja át nekik. Még nem voltam kétéves, amikor kiköltöztünk a tanyára. Az ott eltöltött három év számtalan élménye máig él emlékezetemben. Eleinte kedvenc játékom az volt, hogy a kertben fenyőtobozokat gyűjtöttem, azok voltak a juhok (közülük a nagyobbak a berbécsek). Vékony, rövid ágacskákat szúrva a földbe, karámot csináltam, és oda terelgettem ki-be a „nyájat”. Később ollóval kartonból készítettem magamnak teheneket, és azokat rakosgattam ide-oda.
Nyáron gyakran csak anyámmal voltunk a tanyán. Szép hangja volt, sokat énekelt nekünk. Estefelé sokszor kinyitotta az ablakot, engem ölébe vett, és együtt hallgattuk a város harangjainak távolról érkező hangját. Ezek voltak első zenei élményeim. Klasszikus zenét először négyéves koromban, Péter nagybátyám egyik barátjánál, a rádióban hallottam. Lenyűgözött. A zenehallgatás ma is egyik legkedvesebb időtöltésem, biztos eszköze nyugalmam megtalálásának.

– Egy korábbi interjúban olvastam, hogy gyermekkorában többször is költöztek, sőt életmódot is váltottak. Mire emlékszik vissza a legszívesebben, és van-e olyan, ami esetleg máig is nyomasztja?

– Amikor 1940-ben a magyar hadsereg megérkezett Gyergyóba, rögtön értesítettek, hogy a Rom­feld-tanyát el kell hagynunk, mert a Nyírbe lőszerraktárt telepítenek, és veszélyes a közelben lakni. Ez hatalmas csapás volt számunkra, mert nem volt ahová költöznünk, és az állatainkat sem tudtuk elhelyezni. A tanyán nem kellett házbért fizetnünk, de most nem menekülhettünk tőle. A városban egy földműves családnál béreltünk egy kis szobát (ekkor már két testvérem volt), és egy tehénnek akadt hely az istállóban. Néhány állatunkat el kellett adnunk. Apám a MÁV-nál talált munkát, nagyon kevés pénzért egy vasúti átjárónál őrködött. Egy kis fazékban rendszerint én vittem neki az ebédet a munkahelyére. Hamar kiderült, hogy a fizetéséből sehogy sem tudunk kijönni, ezért beadta a lemondását. Ennek az lett a következménye, hogy átképzésre behívták katonának Nyíregyházára. Az államtól kaptunk ugyan egy kis segélyt, de élelemre sem volt elég anyámnak és három gyermekének. Nem volt majorságunk, nem vágtunk disznót, ezért húst egyáltalán nem ettünk. Emlékszem, milyen nagy élmény volt, amikor anyám vásárolt egy darab marhalábszárcsontot, és abból húslevest főzött. (Úgy emlékszem, a csontban volt egy kevés velő is.) Amikor tavasszal a rét kezdett zöldülni, anyám gyűjtött útilaput és csihányt, abból főzött, amit tudott. A szénánk is hamar elfogyott, ezért alig ment el a hó, amikor én, az öt és fél éves gyermek, óvodába járás helyett mindennap kellett hajtsam a tehenünket legelni a rétre. Azok az évek a mi családunk számára a mélyszegénység évei voltak.

– Amikor felhívtam telefonon, hogy éltessem, éppen a Csicsói-Hargitán tartózkodott. Meglepődtem, főként mivel olvastam, hogy kiskorában gyermekparalízisen esett át….

– Valószínűleg az alultápláltság is hozzájárult ahhoz, hogy elkapott az akkori idők egyik legveszélyesebb járványa. Egy este, amikor a tehénnel hazaérkeztem, hirtelen felugrott a lázam. Másnap reggel a jobb karomat és a bal lábamat nem tudtam kinyújtani. Az orvos megállapította, hogy gyermekparalízisről van szó, nincs rá orvosság, esetleg meg lehet próbálni szesszel dörzsölgetve lassan kinyújtani. Ezzel a módszerrel anyámnak a karomat sikerült is kinyújtania, de a lábammal nem ért el semmilyen eredményt. Kétségbeesve megírta apámnak, hogy mi történt. A katonai egység parancsnoka megértette súlyos helyzetünket, és apámat három hétre hazaengedte. Azzal az elhatározással jött haza, hogy bármilyen eszközzel kinyújtja a lábamat azért, hogy ha sántálva is, de tudjak vele járni. Naponta többször felfektetett az asztalra, egyik kezét rátette a csípőmre, a másikkal megfogta a bokámat, és… Azóta bármilyen fájdalmat könnyen elviselek, mert egyik sem hasonlítható az akkorihoz. Apám kemény akaratának köszönhetem, hogy tudok járni. Az elején sokáig nem tudtam a lábamra állni, mert semmi erő nem volt benne. Hónapokig négykézláb közlekedtem, mint csecsemőkoromban. Sok gyakorlás után, egy év alatt eljutottam odáig, hogy 1942 nyarán beírathattak az első osztályba.
Amint tudjuk, 1942-ben a 2. Magyar Hadsereget, amelynek kötelékében apám szolgált, kivitték a Don-kanyarhoz. Nekünk szerencsénk volt, mert a hadvezetés, felmérve a veszélyeket, parancsba adta, hogy azokat a katonákat, akiknek legalább három kiskorú gyerekük van, szereljék le. Negyedik gyermekként éppen az év februárjában született a legkisebb öcsém, így apám a háború további éveiben velünk lehetett. A szegénységtől ez sem mentett meg, ezért a következő nyáron apám ismét felvállalt egy csordát. Júniusban, amikor kikaptuk a vakációt, látva, hogy a lábam egyre erősödik, kivitt a csordához Tatárhavasra. A szállásunk Ditró patakának forrásánál volt. Az elején nehezen tudtam a hegyre felfelé menni, de lassan belejöttem, és a szállástól gyakran eltávolodtam. Így történt, hogy egyszer eprészés közben találtam egy alvó őzgidát, ölbe vettem, nézegettem, simogattam, és végül elengedtem, hogy az anyja találja meg. Mivel apám kisegítője megunta az ottani sanyarú életet, elment, és attól kezdve én is kellett segítsek a csorda terelésénél, a tüzelőgyűjtésnél és vízhordásnál. Egyik éjjel a medve meglátogatta szálláshelyünket, leütött egy tehenet, amely iszonyatos bőgésbe kezdett. Apám felkapott a tűzhelyről egy égő kanócot, és ordibálva koromsötétben a kutyával rohant a tetthely felé. A medve meggondolta magát és otthagyta a több sebből vérző tehenet. Egyébként apám bátorságáról később többször is meggyőződhettem. Az, ami 1943 nyarán velem történt, iskolai tanulmányaim befejezéséig, ilyen vagy olyan formában, évenként megismétlődött. Ha nem pásztorkodtam, akkor otthon vagy az erdőn mezőgazdasági munkát végeztem. Nem emlékszem, hogy nyári vakációban barátaimmal valaha is játszottam volna, erre nem volt lehetőségem. De azóta is szeretem a fenyveseket, azok nekem nyugalmat, kikapcsolódást és gyakran adrenalinszint-emelő kihívásokat nyújtanak.

– Melyik a legelső, matematikához, matematikai gondolkodáshoz kapcsolódó emléke?

– Az első három osztályt egy két tanerős iskolában jártam. Orosz Kálmán (ő volt az igazgató) és felesége, Etelka, nagyon lelkiismeretesen végezték munkájukat, és ezért a közbeszédben az iskolaépületet, bár óvoda működik benne, a gyergyóiak ma is Orosz Kálmán-féle iskolának nevezik. Első osztályban engem Etelka néni tanított. Palatáblára írtunk, amelynek egyik oldala vonalas, a másik kockás volt. Annak ellenére, hogy nem jártam óvodába, a tanulás könnyen ment. Egy napon Kálmán bácsi váratlanul beterelt az osztályunkba hat gyereket a IV. osztályból, nyakukban egy-egy szamártáblával, és feltett nekem egy számtankérdést. Ekkor kaptam az első nyilvános dicséretet, amire emlékszem. Ennek a pozitív élménynek ellentétét a gimnázium első két évében éltem át, amikor a matematikaórák nagyon unalmasak voltak. Szerencsémre jött a tanügyi reform, megszüntették a 8 osztályos gimnáziumokat, és én a tanulást egy 7 osztályos általános iskolában folytattam. A matematikát ott az áldott emlékű Péter Árpád tanította, tanítói diplomával. A háborúból kezén és lábán súlyos sebesülésekkel tért haza, ami miatt nehezen tudott írni és járni. Ő ezzel nem sokat törődött, lelki ereje hozzásegítette, hogy teljes életet éljen. Kitűnő pedagógiai adottságokkal és kellő „paraszti ésszel” rendelkezett, órái számomra maradandó élményt nyújtottak. Akkoriban nem voltak tankönyvek, amit az órákon hallottunk, azzal maradtunk. Szokásom volt, hogy ha valamit nem értettem, a tanítás menetét megszakítva, rögtön rákérdeztem. Ezért Árpád bácsi viccesen el is nevezett akadékos Kolumbánnak…
Folytatás a holnapi lapszámunkban

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.