Szondy-Adorján György

187

Párhuzamosok

Hullámvonalban kanyargó mederben
folyt kedvem a világ egy szegletében,
nád, tüskebokrok minden oldalon,
csöpp vigasz, hogy eget se láthatok.
A héten csodaszarvas volt ebédre,
most aranyhallal böjtölnék, ha végre
megkapnám mindhárom zavaros óhaj
másolatát, s ez a ficánkoló hal
elterülne gyomromban csöndesen.
Néma az éj, mint az isten velem.

Megáll a Hold egy órára az égen
értem, ez megesik olykor, de rég nem
érdem, és csüng, mint a békaleány
csókja, vagy a nagyságán a trehány
róka, esküszöm cifra életemre,
mely zörög, s úgy tesz, mintha énekelne,
jótét helyébe téged várlak és
ha gömbölyded létemen volna rés,
belevernélek éknek, majd feszítsél,
ha gyarapodsz, eltörök, de teríts szét,
ha odadobsz friss trágyának a földre.
Éled a szél. Talán te állsz mögötte.

Ülj ide mellém most régi barátom,
hoztam az árnyékom, s hoztam egy kiflit –
törjél belőle, és szórj a kutyáknak,
majd láss neki te is, csámcsogjunk együtt.
Szívesen nézek a Nap közepébe,
egy idő után nem zavar a széle –
honnan is tudhatnám, hol a sötétség
eleje, vége, fénylő kiflivég
a kutyám belében kihuny. Az én
időm lehull a lapról, ácsorog
azon a sarkon, hol Bolyai főbe
vágta Euklidészt, görbe utakra
terelve az észt, és az egyenest.
Leülhetek. Mert bennem van az ország.
Inkább akarom, mint értem a szót –
fordulok, hogy lássam ától az Ót,
majd fölállok, és eszem valamit.

 

Móni tükörországban

Az a hang, amivel szólnál,
nem is zaj, a test beszéde,
tyúk lesi a rókát szép-e,
nyúl oson a juhakolnál,
mégsem hang, amivel szólnál,
szembeköp a tükröd szépe.

A szerelem, amin rágódsz,
mint egy tavaszba zárt pincsi,
rózsaszín, mert soha nincs itt,
feküdj alá, és belátod:
Móni festi Leonardót,
meg amor omnia Vincit.

 

Bármi határán

Hiába telt el már annyi idő,
ugyanabban a zé, iksz, ipszilon
térben, mégsem lehet piros cipőm
nyoma falamon búsuló ikon.

Egy hűlt hely elmúlt napjaiba zárt
legjobb változat, két bármi határán
megpihen, bal keze, lába talál
fogást, utat, jobb keze, lába árván

fityeg, egy huzatos kamrában csüngő
kolbász türelmével, majd meggyanítva
egy szűk lehetőség bármitől függő
kedvét, átsimul a térből a síkba.

 

Egy pohár vörösbor

Szólítsatok fáradtságnak, közönynek,
halkan köszönjetek, csöndesen húzd el
a függönyt mögöttem, üvölt a fény,
én saját zsebemből vettem sötétebb
leplet az éjnél. A szeles, esős
átmenet után látod, mire képes
egy csillag… Nem volt kellemetlen este,
egy csók előtti pohár vörösbor
lehetne, mitől ilyen-olyanok,
vagy csupán hasonlók maradhatunk.
A cipőnkben, az úrban. Mindenütt
ilyen cipőben járnak, negyven-egy-
néhányas és plusz-mínusz valamennyi,
malmodnak nincsen köve, mégis járni
kell, mint két vállra dőlt bogár az égen,
összekaparva ösvényeink, hogy
ott legyünk rögtön, fehér lóerős
géppel nélküled, te jó ég, hány ága
nő egy égig érő famagnak értem?
A konc szomorú lerágva, de mégis
lerágtam bátyáim meséit, és
lábaikat a negyven-egynéhányas
csizmáik negyvenvalahányban, ez
az én kis háromlábú századom
vérmértéke. Számolva, számolatlan.
Most, hogy kifakadtam, kaszás kezén
hólyag voltam, délelőtti napom
hullámzó részecskéin alvadok,
és jobb híján két Planck-csomag közé
lesek, hol a semmi sem kong magában,
hisz nincs ott, ahol nem lehet, egyéb
hatalom lézeng a csomagközi
térben, valahogy úgy viszonyul hozzánk,
mint King Kong a lányhoz, ha az egészet
befogjuk egy tekintettel, talán
ilyen lehetne minden délután
átugorni a mostvagysohán, meg
a lóverseny két csodaparipája
közti táv rugalmassága, ha mindkét
táltost, s az időt kivonjuk belőle.
Aztán majd örökre egyre megy, és
belenyugszom minden esőbe, szélbe.

 

Vágy

Milyen meglepő, hogy eljöttél értem,
sötét van, nézd el, de nem hívhatok
Napot minden alkalomra. Beszéltem
Jánossal, azt mondta, semmit a szemnek.

Kihull az emlékezetből, elolvad
a tanmesék árnyékában, lesózott
halak kopoltyújából párologhat,
a kívánság utáni csöndbe mormolt

szófajokban oldalog, sosem itt
vagy balra lent, kevés a létrafok
oda, sok az eséshez. Ha lesz, lehet –
maga a világ sem foghatná be.

 

A tér kövei mind

Leültem fütyörészni egy szárazabb padra,
nemrég zápor söpört végig a városon –
az égbolt: madarak, színek maradéka,
átmosott tüll a langyos levegő,
láttam a széleken gőzölög a széna.

Egy pár kaviccsal arrébb, hol a lábam volt,
a bal, halványult a sötétebb folt, egyre
hasonlóbb, egyre azonosabb, mint a tér
kövei mind, beszőtték a hangyák léptei,
bolond kis rovarok, ez elmegy, az visszatér.

Csak néhány perc, aztán nyomban lehull az este,
jött a pillanat, mikor teret
keresne a kéz, amíg a fények kigyúlnak,
míg unszol a kimért sötétség
örvendjünk, mert így van, meg úgy van.

Fölálltam, és már nem tudom, mit is fütyültem,
már nyíltak a lépteim a tér kövein,
majd kigyúltak a lámpák, mind engem kerestek,
halkan eleredt ismét az eső,
és kezemből apró kis cseppek hulltak.

 

Teher

Amikor utoljára jártunk kinn a mennyekben,
otthagytunk minden istenit. Mintha tehertől
szabadulna az ember, ám bánja már, de mit tehet,
csak rálegyint, az istenit!
Amikor először jártunk lenn a pokolban,
mi voltunk a legolcsóbb árucikk. Százával,
vettünk magunkból, ama teher fejében,
mit elhagytunk, ők majd rendezik.
És megszokott helyünkön számba vettünk
mindent, és láttuk: 1 x 1 az 1. Máskor talán
jobban megfontoljuk, merre bóklászunk.

 

Evolúció

„Más is kell az élethez. Amint tudod, én játszom.”
M. Duras: Naphosszat a fákon

Emdürányi időket töltöttem a fákon,
gyermek voltam, még nem hagytam
el annak szokásait, tiszta ruhámra
macskaméz tapadt, kis ágak, tollak
és kéregdarabok hulltak rá, és minden
egyéb, ami egy fán megtalálható,
mászkáltam az ágak között, macska-
mozdulattal, melyet szívesen vállal
bármely végtag a testen, soha nem
estem a föld közelébe, könnyű voltam,
és könnyűnek talált az ág is, onnan
más volt az udvar, és más a város,
ahogy más, persze, a földről is a fák
lombkoronája, mikor végre lejöttem,
apám várt néha, és szólt mosolyogva:
„fölmész úri gyerekként, lejössz, mint
emberszabású”, és nevettünk ezen, ágak,
levelek, tollak hulltak rólam a jó nevetéstől,
aztán fölmászott ő is egy magasabb fára,
égig érő famagból kikelőre,
várok szólni mosolyogva.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek