Sznobságból lett híres

Bőröndnapló 36.

99

Olyan érdekes, ahogyan az Azúrpartról írva, annak újabb és újabb arcát, eddig észre nem vett összefüggéseit és bizonyos jelenségek váratlan magyarázatait fedezem fel.
Itt van mindjárt a sznobizmus kérdése. Gondolta vagy leírta eddig valaki, hogy a Côte d’Azure – és ha jól belegondolunk, még jó néhány másik híres, látogatott hely – tulajdonképpen ennek köszönheti, hogy azzá lett ami?! Nem. Pedig ha végigszaladunk a leghíresebb városain, mindegyikről kiderül, hogy először egy híres ember telepedett ott le, vagy kezdett oda visszajárni, esetleg valamelyik uralkodó kezeltette ott idegeit, vagy nézett ott körül, és ezek után kezdtek el a pénzes emberek ott forgolódni, pihenni vagy befektetni, hogy majd utánuk meginduljon a tömeg is, azaz divattá váljék az ottlét. Illetve státusszimbólum értéke lett a helynek. Természetesen, nem lehet és nem szabad kétségbe vonni a települések eleve adott szépségét, amit aztán a jó szemű építészek alkottak olyanná, amely ma is elbűvöli az arra járót. Valószínűnek tartom, hogy mindegyik halászfalucska szép és romantikus volt a maga módján már akkor, amikor ott letelepedtek az első lakosok, de kellett aztán az emberi pihenni és gyönyörködni vágyás ahhoz, hogy életre keltse, romantikussá és nagyszerűvé duzzassza a lehetőségeket.


Aztán érdemes elgondolkodni azon is, hogy másrészről a művészet tette azzá ami, hisz a fent említett híres emberek közül sokan ismert festők vagy írók voltak. Ez pedig azt is bizonyítja, hogy volt a történelemnek olyan időszaka, amikor az alkotó értelmiségi világlátása, ízlése divatot teremtett. Hittek bennük és abban, hogy ahova egy nagy alkotó szívesen jár, ahol választott lakhelye van, az valóban kivételes vidék, ahova érdemes elmenni. És ami a legfontosabb: hírértékű és követendő példa volt az elit értelmiségi életvitele. A közelükben akartak lenni, becsülték a társaságukat és, mondjuk ki nyíltan: tudták, ismerték a kor igazi nagyságainak a mindennapjait. Fontosak voltak a többieknek. Tudták, hogy Sartre-ék miről vitáznak a Montparnasse kávéházaiban, hogy forr mindaz, amit majd egzisztencializmus néven ismer meg a világ, és azt is, mi történik a nagy kiállítótermekben, az Akadémián és hol mit festenek a kortársak. Így került be a dél-francia tengerpart a mindennapokba.
Végül van itt még egy másik érdekes kérdés, tulajdonképpen egy teljesen személyes attitűdváltás. Amikor ugyanis elkezdtem a tengerpartról írni, még úgy számítottam, hogy csak rövid kóstolókat írok az európai partokról és majd a valódi egzotikumoknál töltök több időt. Ám ahogy elkezdtem felidézni mindazt, amit nekem a Francia Riviéra jelentett és jelent ma is, úgy megrohantak az emlékek és annyi mindent kiváltottak bennem, hogy kénytelen vagyok még elidőzni a témánál.
Emlékszem a szájtáti rácsodálkozásra, amikor hajóról megpillantottam Saint-Tropez-t. Van egy régi világítótornyos, kis öble, ahol megállt az idő. És az egész egyszerűen bűbájos volt, emberléptékű. Ezt különben Nizza kivételével itt szinte mindegyik városkáról elmondható. Bevallom, nem próbáltam megkeresni azokat a helyeket, ahol A saint-tropez-i csendőr játszódott, nem csak azért, mert nem emlékeztem olyan pontosan a filmre, másrészt, mert valószínűnek tartottam, hogy szűk félszázad távlatából – 1964-ben forgatták – még azonosíthatók. De gondolom, mondanom sem kell, hogy ott motoszkált bennem, az És Isten megteremtette a nőt (1956) jeleneteivel együtt, hisz a kis halászfalut – bár Paul Signac fedezte fel még 1892-ben! – igazán ismertté és keresetté a jövendő BB tette. Az a Brigitte Bardot, akinek rendkívüli nőiessége jelentette vonzereje felhívta a figyelmet erre a helyre (is), majd a rendszeres visszatérése látogatottá és végül világvárossá tette azt. A városka különleges báját tetézték vagy rontották – ezt most nem szeretném eldönteni – Fernando Botero hatalmas, sajnos szürke pléhdobozokra fölállított, rendkívül dús idomú, fekete szobrai. Én először meghökkentem tőlük, azután örültem nekik, hisz nem számítottam rá, hogy ennek a „legkolumbiaibb kolumbiai festő”-nek a szobrait fogom itt látni. Addig még a festményeit sem nagyon ismertem – azóta már láttam több helyütt –, és próbáltam nagy hirtelen eldönteni, hogy mit is érzek, amikor ezeket a duci alakokat nézegetem. Elsőre komikusnak láttam őket, aztán valami impozáns tömörség is felsejlett bennük; másodikra már úgy tűnt, hogy nem rínak ki túlságosan a környezetből, hisz hamarjában nem tudtam volna és most sem jut eszembe olyan, akinek a munkái jobban illettek volna oda. Ha egyáltalán szükség van azon az eléggé pici és zsúfolt tengerparton még szobrokra is. Mert a kellemesen egyszerű, három-négy emeletes, franciaablakos, apró erkélyekkel díszített, finom pasztellszínű házsor, a földszinten végig egy sorban kiálló, naptól védett kis teraszaival, előtte végigfutó, széles kőlapokkal kirakott járdával, izgalmas hal- és zöldségpiacaival, a parton kikötött fehér jachtokkal, színes halászbárkákkal, régies, fekete kovácsoltvas lámpaoszlopaival, egyik sarkában apró kápolnájával és előtte, az öböl egyik szarvának hosszában alkotó festők szorgoskodásával olyan tökéletes képet hozott létre, amihez semmi kiegészítő nem szükségeltetett. Az ott alkotók természetesen azt az örökséget is igyekeztek továbbvinni, amit olyan szerényen őriz az 1510-ben épített Chapelle Notre-Dame de l’Annonciade (Angyali üdvözlet-kápolna), amelyet egy akkoriban alapított keresztény szerzetesrendet emeltetett, és valószínűnek tűnik, hogy a követők hiánya vezetett oda, hogy lassan világibb dolgokra használták. Előbb Paul Signac, majd egyre többen, Georges Seurat-tól és Pierre Bonnard-tól Matisse-on, Georges Braque-on és Derainen keresztül egészen Maurice de Vlaminckig, Utrillóig és Francis Picabiáig sokan dolgoztak itt a múlt századelő legnagyobbjai közül. Képeikből, szobraikból összeállított állandó kiállítás remekül illeszkedik az egyszerű, de nagyon elegánsan kialakított és szépen rendben tartott épülethez, amelyben 1922-ben nyílt meg ez a remekbe szabott múzeum, amely belül sokkal tágasabb, mint azt a külseje ígéri és amely csodálatos körképet mutat az avantgárd legjobbjairól.
Hajóval érkeztünk a városba és azzal is mentünk vissza szálláshelyünkre. A fedélzeten volt elég hely, hogy napozhassunk. Cannes-ban várt a vacsora, majd a séta sörrel, fagyival és remek társakkal. Kell ennél több?

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.