Szerelem, hely, önazonosság

354

Az ember úgy él, vagy legalábbis úgy szeretne jönni-menni a világban, hogy legyen tisztában önmagával és mindazon értékekkel, amelyeket fontosnak tart. Túlléptem már rég „az emberélet/halál útjának felén”, de mintha mégsem lenne rend idebent. Hozok magammal valami terhet, viselem magamban, amit a gének, a szülők, a nagyszülők, a valamilyen műveltség, s pár tanítóm, mesterem jóvoltából úgy cipelek, mintha eleve elrendelt lenne. Mert az is. De kellemetlenül kedves, és keserves ugyanakkor. Nem változom. Nem módosulnak látványosan ezek a „dolgok”. Esetleg új fogással, új nekigyürkőzéssel megyek. Haladok tovább.
Én szeretni még mindig úgy akarok, úgy tudok, hogy teljesen. Embert s asszonyt egyaránt. Azt akarom, hogy a másik nyíljon meg felém, olyan érdeklődéssel, olyan nyitottsággal, mint ahogyan én fordulok feléje, keresve lelke mélységeit. Hogy lássam értékeit. S az a másik ismerje gyarlóságaim sokaságát. És mindazok által viseljen. El. Végig. Egészen addig. Ha már összeköt(het) vagy egybefűz(het) a sors. Úgy mondok ki fontos szavakat, hogy azok tartalma igaz.
A hely pedig: a táj. Mindaz, ami körülvesz, s amiben felismerem az elődök mozdulatait, a sok görnyedést, az izzasztó fáradást, amellyel művelték annak földjét, alakították formáját ilyenné, s amelyben talán majd mások is emlékezhetnek mindarra, amit magam adtam hozzá saját szenvedélyem, saját akaratom által. Vagy véletlenül, de vétlenül! Itthon. Mert olyan táj ez, amely el nem rontható, fel nem adható. Mert nélküle semmik vagyunk. Vagy csak olyanok. Másmilyenek. Esetleg: valamilyenek. Nem nép, nem nemzet, még csak nemzetiség sem. Csak népesség. Etnikum. Kenyérpusztító. Szociális massza.
És eljutok a gondolattal a harmadik vektorig, amelyről azt mondjuk, hogy identitás. Önazonosság. Úgy érzem most, hogy ehhez feltétlenül szükséges lenne az első kettő, amelyek köré gyűjthető még az esszencia, a lényeg, felfűzhető rá mint gerincre, amely képes megtartani a szerkezetet. Külsők és belsők. Értékek.
Járom a vidéket, s egyre gyakrabban legyint meg a bágyadt őszi mulandóság fuvallata. Itt is, amott is. Folyton látni a tájba markoló erőgépek nyomát. A betont. A kaszálatlan réteket, amelyeken derékig verdes a helyi fejlesztésű székely katáng. A konzumidióta büszkeséget, amely polisztirolba öltözteti a kétszáz éves parasztházat. A tájékozatlanságot, amely termopánnal vakítja a lélekből könnyező ablakokat. Látom, amint átizzadják véreim a kínai vászonból varrott népi inget. És rossz érzés tölt el, amikor a kocsmai hangszóróból duvad a néger nóta a Hargita alatt. Ahogy a költő mondta, úgy 1980 táján: „Átölel a furcsa didergés / egy angol dal lesz egyszer a hazám.” S lőn igaza máris?
De vajon odabent, a léleknek mondott izé környékén mi van?
Vajon én az vagyok-e, aki lehetnék? Akivé válhattam volna? Vajon nem raggattam-e magamra, ott, a mélyben valami lelki termopánt, habos műmasszát, amelyek alatt lassan minden elrohad, s felzabálják a lényegem, a lelki állagom a fogyasztói rendetlenség mikroorganizmusai?
Nagyon remélem, hogy mégsem így lesz. Szorongatom markomban azt a pár fonnyadt, hazai motívumot. És bizakodom. Magamban. A körülményekben. Hogy hátha mégsem. Hittel. Itt, helyben. És önnön azonosságom tudatában. Hogy úgy. Hogy az lesz, ahogyan szerettem volna. Mert másképp nem érdemes.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.