Szeppuku a beárnyékolt becsület ellen

Bőröndnapló 66.

194

Amikor Japán öngyilkossággal kapcsolatos gondjairól beszélünk, óhatatlanul adódik a párhuzam velünk, pontosabban Magyarországgal, illetve a magyarokkal. Nemcsak a statisztikákban elfoglalt előkelő helyünk a közös bennünk, hanem a jelenség okainak egy része is azonos. Az elfoglalt helyezésekről nem akarok nyilatkozni, mert sehol sem találtam egyértelmű statisztikát róla, de azt minden forrás hangsúlyozza mindkét ország, illetve nemzet esetében, hogy bár a jelenség javuló tendenciát mutat, még mindig jelentős azok száma, akik önkezükkel vetnek véget az életüknek.
Az okok feltárása szinte minden helyzetben fontos, és ez különösen igaz akkor, ha egy ilyen, a szó szoros értelmében vett életbevágó kérdésről van szó.
Az öngyikossághoz vezető két legfontosabb – és egyben azonos – ok ezúttal egy lelki, egyéni és egy társadalmi hozzáállásról szól.

Mindkét országban erősen létezett – csökevényeiben ma is él – a becsületbeli ügy és ennek becsületbeli rendezése mint alapállás. Ez azt jelenti vagy jelentette, hogy a becsület, a tisztesség és annak megőrzése az egyik legfontosabb emberi feladat (volt). Az elvesztése okozta folt, vagy annak lehetősége leginkább az élet feladásával (volt) lemosható vagy megakadályozható. Mára már mifelénk szinte feledésbe merült a becsület fogalma – mondhatnánk, nem divatos annak lenni! –, és ezzel együtt természetesen (?) eltűnőfélben van ez az erkölcsi tulajdonság és a dolgokhoz való hozzáállás is. Inkább csak csökevényeiben maradt meg, elsősorban mifelénk, Székelyföldön, és sajnos nem tesz annyi jót, mint amennyire szép ez a magatartás. Japánban ugyanígy hatalmas hagyománya van annak, hogy csak becsülettel lehet és szabad élni, és bármi, ami ezt beárnyékolhatná, szeppukkuval gyógyítandó. Az elv igen ismerős a szamurájok híres etikettjéből.
A másik ok, amely bátorítja az öngyilkosságot, az a társadalmi elfogadottság, a jelenséggel szembeni társadalmi engedékenység, ami azt jelenti, hogy az emberek, a társadalom megoldásnak tartja az élet eldobását. A kettő természetszerűleg kéz a kézben jár. És nem is teszem idézőjelbe a megoldást, hisz annak, aki ezt a gesztust választja, mindenképp egyszer és mindenkorra visszavonhatatlanul megoldódott a problémája. Persze lehet értelmezgetni és vitázni azon, mit is jelent a megoldás, de ez nem változtat azon, hogy az öngyilkos a maga módján minden gondját egyszer és mindenkorra letette. Az már egy másik kérdés, hogy a hátramaradottak ezt minek látják és ők majd mi mindennel szembesülnek ezek után, szélsőséges esetekben esetleg nagyon keményen megfizetnek azért, amit az életét eldobó a maga szempontjából megoldott. Európában és magyar nyelvterületeken már régebb elkezdődött és részben sikerrel is járt ennek az attitűdnek a megváltoztatása, azt sugallva, hogy az élet önmagában érték és szép. Ma már a vadhajtásait is ismerjük ennek a szemléletnek, sőt azt a hozadékát is, amit állandó boldogságkeresésnek nevezhetünk, melynek a sikertelensége aztán depresszióhoz és öngyilkossághoz is vezet. Ez megint egy hatalmas téma, rengeteg mellékággal, melyet itt nem tudunk körüljárni. Japánban az utóbbi években kezdtek kormányprogramokat megfogalmazni, melyekkel ezt a hagyományos hozzáállást igyekeznek megváltoztatni. Amit súlyosbított a depresszió, mely ma már nemcsak ezekben az országokban, hanem világiszonylatban is népbetegség. A depressziónak szintén mély társadalmi és a körülmények alakították lelki okai is vannak, amelyek elemzésébe azonban most nem fogok bele. Tény, hogy Magyarország illeszkedik a sorba, Japán is részben és sajátosan. Világviszonylatban a munkaképtelenség második leggyakoribb oka a depresszió. Japánban közben megjelent ennek egy új formája, a hikikomori, ami körülbelül úgy fordítható, hogy elzárva lenni, és jelenleg egymillió japánt érint.

Hikikomorinak tekinthető az az egyén, aki legalább hat hónapig nem mozdul ki a lakásából, de rendszerint évekig, sőt évtizedekig is így élhetnek. Általában iskoláskorban jelenik meg, de lehet később is, ez az erős félelem az emberektől, előbb rendszerint a társaktól, akik zaklatják, kiközösítik és/vagy bántalmazzák a gyereket és/vagy fiatalt, aki aztán fél attól is, hogyan néznek rá, mit gondolnak, mondanak róla a többiek. A hikikomorik hajlamosak a legapróbb kellemetlenséget is felnagyítani, illetve úgy gondolják, hogy azok bármikor ismétlődhetnek. Kialakul egy olyan erős félelem mindazzal kapcsolatban, ami vele a falakon kívül történhet, hogy inkább elkerüli a külvilágot. Ezt persze rendszerint szülői segédlettel teszi, mert vagy otthon zárkózik be valamelyik szobába, vagy olcsó albérletbe költözik, ahol szintén a szülők biztosítják az ellátását, akikkel közben nem beszél. Legtöbbször szó nélkül beveszi, amit az ajtó elé tesznek, majd kirakja a piszkos edényt és ritkán a ruháit, mert képesek hosszú ideig nem is tisztálkodni. És bár úgy tűnik, a jelenség nem új keletű, sokáig nem beszéltek róla, mert az érintett szülők azt hitték, remélték, hogy a gyerek egyszer majd kinövi ezt a faksznit, szokást vagy akármit, esetleg szégyellték elismerni. A szaporodó esetek hívták fel végül az illetékesek figyelmét is. Amikor nyilvánosságra került ez a betegség – ha betegség? –, érkeztek visszajelzések más országokból is. Bevallom, jó néhány évvel ezelőtt magam is találkoztam egy hasonlóval – akit skizofrénnek diagnosztizáltak, mint ahogyan mai tudásunk szerint is összefüggésbe hozzák a jelenséget ezzel, meg más elmebetegségekkel is –, akinek az ajtajáig jutottam el az édesanyja kérésére, de a fiatalember nem reagált ennek a kopogására és könyörgésére, még kevésbé (ha lehet) az én megszólalásomra. Ami végül is természetes volt. Azt tudom, hogy ő is több évig élt így, majd szem elől tévesztettem, mert valószínűleg elköltöztek, mert azt tervezték. Hogy hogyan valósították azt meg, nem tudom.
A szigetország lakosainak öngyilkossági statisztikáját egy időben a munkanélküliség meg sok egyéb is rontotta.
A szerencsére javulófélben lévő helyzetet azért vázoltam, mert úgy érzem, hogy mindaz az ellentmondás, ami a beszabályozottság, előírt társas élet meg a külvilágtól való félelem, a derűt, harmóniát sugárzó életfilozófiájuk és az öngyilkosságra való hajlamuk között feszül, az irodalomban is élénken megjelenik. Akár úgy, hogy a hős véget vet életének, akár abban, hogy maga az író is önként válik meg tőle, akár abban a különleges, titokzatos, néha nehezen követhető, félelmetes és mégis vonzó, magányosságot és szenvedélyt, nosztalgikus hangulatot, megfoghatatlan érzelmeket és szürreális elemeket felvonultató világban, melyet legtöbb regényük elénk tár, mint majd látni is fogjuk.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek