Szépanyám szőtte…

79

Szokatlanul szép könyvet vehet kézbe az olvasó, ha Kisné Portik Irén legújabb kötetét emeli le a polcról: a Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte című kiadvány ránézésre album, első lapozás után néprajzi tanulmányok gyűjteménye, alapos olvasás után pedig a textíliákkal, fonállal bajlódó kézművesek kézikönyve. A szerzővel Sarány István beszélgetett.

gyergyo_kisnéportikiren_lh_01

– Hasonló kötet talán az annak idején is hatalmas példányszámban megjelent, a kritika által enciklopédikusnak mondott kiadvány, Gazdáné Olosz Ella textilművész Kézimunkázók könyve volt. A lényeges különbség a kettő között talán az, hogy az 1986-ban megjelent kiadvány kézikönyvnek álcázott néprajzi munka volt – másképp nem számíthatott megjelenésre –, ezzel szemben az ön kötete eleve kézimunkázóknak szól, néprajzi szempontból közelítve meg népművészetünk, hagyományos kézművességünk e szeletét. Honnan a kötet megírásának ötlete?

– A népviselet maga, valamennyi néprajzi tájegység többé-kevésbé féltve őrzött kincse. Napjainkban egyre többen ébrednek rá arra, hogy az elmúlás ténye és a nemtörődömség vétke, ha párosulhat, mértéktelen károkat okozhat a népi és nemzeti értékek megmaradása vonatkozásában, egyszersmind ellehetetleníti, hogy az elkövetkező nemzedékek megismerjék őseik értékrendjét, tudását, életvitelét. Ez pedig nem más, mint egy nemzeti harakiri, a ma gyökértelen életének holnapi pusztulása. Istennek hála, ezt a veszélyt Hargita Megye Tanácsa nemcsak felismerte, de kellő felelősséggel kezeli is. Ennek szolgálatában működnek az alárendelt intézmények is, köztük a Művészeti Népiskola. A szövő-varró- és hímzőtagozat oktatójaként, tavaly tavasszal a megyeházban mutattunk be egy kiállítást Elfelejtett öltések címen. A kiállított tárgyak mellett az akkori tanítványokból több mint ötvenen az éppen soron lévő házi feladaton dolgoztak, miközben kérdésekre is válaszoltak. Talán ezért keresztelte át a média El(nem)felejtett öltések kiállítására rendezvényünket. A megyevezetés, látva a sikerrel újratanult varrt, hímzett és szőtt technikák szépségét és sokféleségét, egy kézikönyv megjelentetésére gondolt, amire engem kértek fel.

– A könyv alcíme – bár szokatlanul hosszú – egyből meghatározza a műfajt és rámutat a célközönségre: „Csík-, Gyergyó- és Kászonszék népviseletének, néprajzi elemzése, elkészítéseinek szabálya, a hajdani szövésmódozatok, öltéstípusok bemutatásával, az újraalkalmazás lehetőségével”. Vegyük sorra az alcímben taglaltakat: egy részben polgárosodott, több kistájra tagolódó néprajzi tájegység népviseletét veszi számba. Mi jellemzi e tájegység viseletét?

– Már gyermekkoromban foglalkoztatott a marosmenti és a gyergyói nagyanyám, valamint a szomszédság életvitelének különbözősége. Ezeknek a különbözőségeknek a kutatása a néprajz maga, jóllehet akkor még fogalmam sem volt erről. Lassan negyven éve élek Gyergyóban, és kisebb-nagyobb megszakításokkal többek közt a népi textíliákkal is foglalkoztam, összehasonlítva azokat a szomszédos tájegységek megfelelőivel. Kutatási területem jóval nagyobb a kötetben összefoglaltakkal, de ez a három szék földrajzilag, történelmileg, néprajzilag együvé tartozik, és a népiskola tanulói is többnyire innen valók. Mivel érzelmileg igen mélyen kötődöm a témához, jött egy sugallat a Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte címadásra, ugyanakkor a szakmai szempontok is meg kellett jelenjenek egy alcímben, hogy a kötet azokhoz kerüljön, akiknek szántuk. Így vált szükségessé a kérdésben említett alcím. Eleve a lakástextileket is szerettük volna felölelni, de hamar kiderült, hogy ez nem célszerű. Az majd egy külön kötet anyaga lesz. Csík-, Gyergyó- és Kászonszék népviseletét akár erdélyi, akár Kárpát-medencei viszonylatban vizsgáljuk, szolidan egyszerű, mély történelmi gyökereket őriz, miközben felmutatja azokat a hatásokat, amelyek jelen formájára alakították.

– Melyek e textíliák elkészítésének legfontosabb szabályai?

– Csak akkor vállalkozzunk népviselet-készítésre, ha van bennünk kellő alázat és fogékonyság a megfelelő alapanyag megszövésére, illetve megszövetésére, az összeállítási szabályok elsajátítására és hiteles alkalmazására. E nélkül nem sokat ér a munkánk. Kötetünk nem ellensége a tudománynak, illetve a műszaki világ vívmányainak, de arra ösztönöz, hogy ősanyáink példáját követve, egyetlen szerszámunk a varrótű legyen. Így újra használatba kerülhetnek a varrógéppel kiszuperált összevarrásmódok, tűzések, varrt csipkék, különféle hímzések.

– Az Ön munkásságát a népi textíliák kutatása mellett a reneszánsz kori úri hímzés kutatása – no meg mindkettő művelése – jellemzi. Mi a hasonlóság a paraszti és az úri anyaghasználat, mintavilág, no meg a kész termékek használata között?

– A paraszti és az úri kultúra mielőtt még e két jelzőt kiérdemelte volna, ugyanabból a tudásból, ízlésből, anyagiságból vétetett. Mire a kettő szétvált, alapul szolgálhatott a kommunikáció egyetemes nyelve az ősi jelképek világa, melyeket azonos technikai ismeretekkel valósítottak meg.
A módbeli különbség többnyire a megfoghatóban hozott változást, a szellemiekben ugyanazok a lehetőségek kínálkoztak és használódtak. A hímzett ágy-, asztalneműk ugyanolyan funkciót töltöttek be a parasztházban és a palotában is. Kivitelezésükre ugyanazokat az öltéseket és egyéb technikákat használták azok is, akik kendervászonra színes gyapjúval varrtak, és azok is, akik patyolatra skófiummal hímeztek.

– Ön nemcsak kutatja, hanem műveli, sőt: tanítja is e két – mégis összefüggő, összefonódó – tevékenységet. A könyvet oktatási célból is írta… Milyen célt követett megírásával, kiadásával?

– Már régről feszített a felgyűjtött ismeretek továbbadásának kényszere, az újratanítás szükségességének felismerése. Minél mélyebbre jutok kutatásaimban, annál inkább meggyőződöm arról, hogy nagy tudású nép elbutult utódai vagyunk, hiszen kipróbált és bevált ismereteket áldoztunk fel a mindenkoron félreértelmezett „fejlődés” oltárán. Beteljesülni látszik az írás. A tudás fájáról elorzott gyümölcs mohó habzsolása, torkán akadt Ádámnak, vagyis az emberiségnek. A tudomány és technika teremte aggregátok sem győzik lenyelni azt a töménytelen szemetet, amit az emberi élet úgymond megkönnyítésére termeltünk. Korunk ádámcsutkája a testünk, lelkünk, környezetünk szemete, amit ezzel az életformával se lenyelni, se kiköpni nem tud a III. évezred embere. Ma már sokan vallják, de még nem elegen, hogy az agyonajnározott tudomány és technika az ősi tudás vadhajtása. Szó sincs róla, hogy nincs rá szükség, de mint minden hajtást metszeni, szabályozni kell. Mindenfajta elburjánzás káros. A hajdani tudás újratanítása talán az egyetlen megoldás az értékítélet, az életvitel megváltoztatására, ami visszahozhatná az egészséges életmódot, a kiegyensúlyozott lelkiéletet, az élhető környezetet. Ebben a kóros állapotban könyveimet egy-egy tablettának tartom.

– Min dolgozik jelenleg?

– Úgy érzem, hogy minden egyes közmondás, mondóka, technika, jelkép, hiedelem, ami egyszer népem lelkületében megfogalmazódott, sikeresen kiviteleződött, ha már én találkozom vele, nem veszhet el, mert ettől a perctől az én feladatom átörökíteni. Ezért van az, hogy több területen gyűjtök, rendszerezek és feldolgozok. Amíg úgy érzem, hogy még mindig nem elég kerek, dolgozom rajta. Vannak ellenben témák, amelyek egyszer csak megérnek az átadásra, így történt ezzel a kötettel is, most pedig egy tojás-monográfia utolsó simításait végzem, aminek alapjául 2500 megírt és agyontanulmányozott tojáshím áll. Remélhetőleg idén nyomdába kerül.

– Gyakran hallani, hogy a funkciójukat vesztett, funkciójuktól megfosztott népi használati tárgyak használata erőltetett. Mások viszont az átértelmezés, az új funkciókkal való felruházás mellett törnek lándzsát. Ön hová helyezkedik ebben a vitában?

– Ebben a témában a szó szoros értelmében nem vitatkoztam még, de állásfoglalásomat elméleti néprajz tanításakor, kézművesismeretek átadásakor mindig elmondom. Amikor például a giccs fogalmát értelmezzük és boncoljuk, el szoktam mondani, hogy a mai ember az amúgy maga értékű használati tárgyakból is tud giccset csinálni. Lakásokban, vendéglátó-helyiségekben gyakran látni a kitömött fácán mellett fonatban lógó kukoricát, csípős paprikát, s közvetlen szomszédságukban falra akasztott cséphadarót, nádbordát, jármot, rokolyát, guzsalyt, rózsafüzért, kakukkos órát stb., alattuk fonókerék, szenes vasaló, vajküpü, bevetőlapát, csizma. Mi ez, ha nem giccs? Külön-külön egyik sem az, de ebben a tálalásban könyörtelenül azzá válnak. Valamennyi funkcióját vesztett, illetve funkciójától megfosztott tárgy. Gondolom, a felsorolt tárgy-lecsóról nem állítható, hogy új funkcióra találtak volna. Hasznavehetetlen kiaggatásuk, egy erre hivatott helyen szakmai magyarázattal ellátva már nem a kavalkád erejével hatna. Egykori szekérkerékből eszkábált csillár, sajtárba ültetett virág, ajtó fölé szegezett járom lenne talán az új funkció? Sajnos a szekérkerék megnevezés eldöntötte egyetlen funkcióját, a sajtár csak fejőalkalmatosságként funkcionális, a járom pedig az igavonáson kívül semmire sem alkalmas. Én az élő népművészet fogalmával sem értek egyet. Sajnos ezeket az ominózus keresztelőket, mind-mind szakmán kívüliek ejtik meg, jól megzavarva a köztudatot. Vegyünk példának egy gyöngyfűző népművészet mesterét. Nyolc órát ledolgozik egy munkahelyen, hogy megélhessen, ami közel sem a népi életforma része. Szabadidejében gyöngyöt fűz, köztük valamelyik vagy éppen több tájegységnek egykor hagyományos füzéreit is, amikkel eljár a vásárokba, és kereset-kiegészítésként el is adja. Aki azt hiszi, hogy ez élő népművészet, az nagyot téved. Az már csak természetes, hogy ragaszkodunk bizonyos tárgyakhoz, de meg kell érteni, hogy giccsé avanzsálva meggyalázzuk azt. Ha lemondunk a lovas szekérről, annak elemeit hiába ragadjuk ki abból a szerkezetből, ahol funkcionális, díszként értéktelen porfogó lesz belőle. Egy falra szegezett népviselet is ugyanebbe a kategóriába tartozik. Ha ellenben hagyományos technikával és anyagból elkészítem, magamra veszem, és megfelelő környezetben ünnepi pillanatokat élek meg benne, viseletszerető ember vagyok, aki becsülöm őseim tudását, és ideig-óráig azonosulni tudok velük. Ezzel egy időben továbbéltetem a dokumentum erejével, azt a ruházatot, amit hajdanán viseltek. Amennyiben nem ismerem az elkészítési, összeállítási technikákat, a szükséges jelképeket, amelyek nélkülözhetetlen velejárói a viseletnek, meghamisítottam azt.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.