Szentmihályra (amorf)=

Egy szuszra

34

A völgy felett most lágyabban úszik a harangszó, pedig máskor, ha fent vagyunk a hegyen, darabokra hulló hangszilánkok hullnak valahonnan, ha nem vigyázunk, felsebzik arcunkat, ezért eltakarjuk, így szokás sírni, a hangok jégesője ez, de most más a helyzet, furcsa ez a lágyság, nem Mihályhoz való, mint valami fülledt nyári eső előtti fuvallat, hogy ne aludjunk bele, viszont Mihály megy el, végső soron ő alszik bele, elég hülyén, sarjúboglyába bújik, és még visszanéz, talán hogy mondja, kijelentse, vigyázat, jönnek a seregélyek, pedig Mihálytól ez szokatlan dolog, minek így, bár igaz, éltében sem beszél sokat, most mintha belátnánk, miért is kellene annak hallani a hangját, aki sokat mond túlzott visszafogottsága ellenére is, sőt csak úgy beszél, visszafogottan beszél, viszont fojtottságával sokkal beszédesebb másnál, ezért szokatlan, mit szokatlan, egyenesen döbbenetes, hogy a sarjúboglyából úgy néz vissza, mint akinek száján akad a szó valami nagy kitárulkozó beszéd előtt, amikor rátalálnak a túlsó dűlő szőlősei között, mindez akkor, hogy a fehér hárslevelűvel a seregélyek is elégedettek lesznek, jönnek csapatostul, mint a sötét felhők, bár a szemekben a zavaros szürkeség végképp oszlani, világosodni kezd, a madarak a ciheres felől támadnak, csárogva nyakalnak, hogy Mihályunk szóljon, a kurva életbe, hol az a karbid, most meg Mihály távozásának hírére a völgybe kell menni, meghagyva a tacskónak, szemét a parázson tartsa, és ne ugasson rókára, fácánra és elvétve nyúlra, ki van engedve Mihálynak a keze, mondják a virrasztóban, most az a hír, hogy végre kienged Mihálynak a keze, ki hinné, mi végre van kiengedve a keze, hogy Mihálynak egyszer csak kienged a keze, mert igenis, Mihálynak máskor és mindig ökölbe van szorulva a keze, úgy hordja a kezét, ökölben, mint aki állandóan kész lecsapni valakire, bár Mihály a légynek sem árt, az is lehet, mondják, ízületi görcs, hogy Mihály tulajdonképpen nyomorék, az sem kizárt, úgy születik, mert világra jönni lehet ökölbe szoruló kézzel is, miért ne lehetne, második hírhullámmal oson el a padok között a végső értesülés: nem is igaz, pontosabban az az igaz, amit már egyszer állít valaki, hogy Mihály a markában követ szorongat, szabályos, marékban jól megülő követ, amit a folyó partján vesz fel, amikor a fürdőző kölykök vérvörös nyelveket öltögetnek neki, létezik?, néznek össze a virrasztók, létezik, mondja valaki, ott van a kő, nézzük meg, sőt meg is lehet érinteni, mint valami szent ereklyét, sorba állva járulunk befelé, úgy nézem, van, akit visszatartana a félelem, csakhogy viszi a sodrás magával, meg aztán a gyávaság is nagy bélyeg erre tájt, nem hiszem el, a kő mint egy babzsák, nyomás szerint, akár érintésre alakul, vagyis hogy lágy kővel van dolgunk, valaki mondja, Mihályt elvihette volna egy árva madár is, egy seregély.

Lokodi Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek