csütörtök, november 26, 2020
custom_html_banner1

Hirdetés

Szentegyháza, a „hibrid” település megközelítése

A kívülálló nem képes eldönteni, hogy hol van Szentegyházán a „falu” és a „város” határa. Sejteni, hogy a mostani kórháztól az unitárius imaházig, pontosabban az alsó csengettyűig, a híd után levő Strand utcáig terjeszkedett a városi rész – amely 70-80 évvel ezelőtt a mai Berényi Margit utca alsó végéig és a Strand utcáig beépítetlen volt –, s amelynek magját az egykori hámor és az azt kiszolgáló épületek, a vasüzem dolgozóinak lakásai alkották. Szentkeresztbánya néven volt önálló település (1953-ig), és csak 1968-ban kapja meg központi határozattal a városi rangot. Vaskohászata és vasöntődéje messze földön híres, ugyanott volt korábban a „szerhámorárugyár” – egyszerűen: hámor, amelyből hajdanán kettő volt, s az egyik romjai még ma is láthatók –, ott főleg háztartási felszereléseket, kézbeli szerszámokat állítottak elő a közeli Lövétebányán kitermelt vasércből. A közigazgatási átszervezést követően tömbháznegyed épült, amelyek mellé új általános és középiskolát, különböző szolgáltató és kereskedelmi egységeket, rendelőintézetet, sportlétesítményeket telepítettek, hiszen ebben az időszakban élte városi, nagyipari fénykorát, úgymond 1989-ig.

Város a magasban

Gyakran hangoztatják, le is írják, hogy a legmagasabban elhelyezkedő székelyföldi város. Ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor a teljes Kárpát-medence legmagasabban fekvő magyarlakta városában járunk – átlagosan 860 méteren. A kórház 750 m, az országút szintje (13A) 860 m, az utolsó épület, a víztisztító állomás 1000 méteres tengerszint feletti magasságban található. Népességének adatait külön-külön adják meg – Lövétebánya és Homoródfürdő mutatóit gyakran leválasztva kezelik, hiszen nem ide tartoztak korábban –, 1850-ben 1651, 1900-ban 2128, 1941-ben 3506 lélek lakta, majd 1966-ban, amikor az utolsó népszámlálás volt a korábbi közigazgatási felosztás mentén, 2993 helyi lakost írtak össze a megyésítés előtt. A város fénykorában – 1977-ben – gyakorlatilag minden itt élő egyén valamilyen módon kötődött a gyárhoz – 6307 főt számolnak össze ekkor. Csupán egyfajta „demográfiai tehetetlenségnek” számít az a tény, hogy 1992-ben 7319 lakosa volt, hiszen az öntöde már csak úgy működött a fénykorszak utolsó éveiben, hogy a meddőhányóban felhalmozott, illetve a máshonnan, esetleg importból származó – Afrikából, Mauritániából és Dél-Amerikából, hajón érkező, majd Csíkszeredába vonaton, onnan teherautón szállított –, a részben előkészített nyersvasat dolgozta fel 1984. január 1. után, amikor bezárt a bánya. Így szolgálták ki a tervgazdaságban azt az ipari szegmenst, amelyre a tervgazdaság predesztinálta. Az öntödében dolgozók száma akkor meghaladta a kétezer-ötszáz főt – egyesek szerint a 3100 alkalmazottat –, s nemcsak a hely lakóinak a megélhetését biztosította, hanem sokan ingáztak ide Homoródalmásról, Lövétéről és Kápolnásfaluból is. Ezektől az évektől a magánházas terjeszkedés is folytatódott, mondhatni minden irányban. Így már nemcsak a Kis-Homoród mentén – amely mintegy 6 km-en, S-alakban halad át a településen –, úgyhogy a városi településrész is halmazos szerkezetűvé változott, szervesen csatlakozott az északi peremén a „faluhoz”, amelynek város felé nyitott főutcája tulajdonképpen a Lövéte és Homoródalmás felé tartó 132-es jelű megyei út, a hajdani Gyár utca. Egyébként „a fejlesztésekkel sikerült 1968-ra kiváló tulajdonságokkal rendelkező alacsony mangántartalmú öntvényt is nemesíteni itt (…). Sajátságos nyúlékonysága rendkívül előnyössé tette, hogy megfeleljen a nagy megterhelésnek. 1950 és 1980 között százszorosára növekedtek a beruházások, a termelés pedig meghétszereződött” – írja Demeter Csanád A vasgyártás tündöklése és bukása a Székelyföldön című tanulmányában (2011). Az a típusú vasgyártás ma már a múlté. Mintegy évtizeden át sikerült még valamelyest életben tartani a bányászatot, mármint foglalkoztatni az aktív korosztály egy részét, sokan erdővidéki kitermeléseken érték meg a nyugdíjaskort, néhányan pedig a Hargitán levő kaolinbányába ingáztak. Mára azonban, ha bányászatról beszélünk, akkor csak az Andesit nevű cég tevékenységét említhetjük 50 kilométeres körzetben, a Szelterszben és a Keresztény Táborral szembeni dűlőben, ahol felszíni kőkitermelés zajlik.

Tíz évvel ezelőtt 6651-en lakták, napjainkban pedig 6679-en (ezt az adatot, a többi aktuális mutatóval együtt 2020 októberében közölte a polgármesteri hivatal).  Lövétebányának 1910-ben 339, 1966-ban 310, 1977-ben 237, 1992-ben 275 lakosa volt, napjainkban 149 fő. Ugyanakkor Homoródfürdő népessége a következőképpen alakult: 78 (1956), 112 (1966), 92 (1977), 73 (1992), ma 71. A közigazgatási egység négy településének lakossága 2226 háztartásban él.

Tömbházlakások            fotó: szentegyhazavaros.ro

Lövéte irányából közeledve

Hogyha a Lövétebánya nevű településrészről járjuk be Szentegyháza városi részét és jobban körülnézünk, akkor szembeötlő, hogy – bár megvannak a bányászat és a kohászat emlékei is – elsősorban az tűnik fel, hogy a természeti környezet meg a borvíz és több hagyományos népi foglalatosság jelenthetné itt azt a lehetőséget, amely mentén a jövőben érdemes gondolkodni. Ezt elődeink jól észlelték, többek között a romantikus lelkületű Jánosfalvi Sándor István (1804–1879) unitárius lelkész is. „A Kis-Homoród sebes vize azonban nemcsak vízi fűrészeket, vashámorokat működtetett (…), ha­ nem posztószövet vastagítását (préselését) végző posztóványolókat is” – idézi őt Mihály János Lövétén élő történész „barangoló-könyvében”, amelyet a jeles előd emlékére tett „gyaloglat” során írt (2009-ben), bő tíz esztendővel ezelőtt (Gyalogosan a két Homoród mentén. Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Székelyudvarhely, 2010). 

Fontos előrelépésnek számít, hogy a funkcióját vesztett egykori telepi iskolában múzeum van. Itt rekonstruáltak egy régi tantermet, annak teljes felszerelésével együtt, dokumentálva a 19. és a 20. század fordulójától a létezett szocializmus koráig az elemi oktatást, amikor még „analóg” módszerekkel, a tanulók és a pedagógusok fizikai együttlétében nevelték a következő nemzedéket. Egy másik helyiség kápolnaként működik, amelynek neve Boldog Gi­zella Római Katolikus Kápolna, és a filiában élő hívek használnak, minden vasárnap szentmisét tartanak benne. Az épület elé harangláb került és bányászemlékmű, amely a székelyudvarhelyi Zawaczki Walter Levente alkotása. Ez egy viszonylag rendezett környezet, így új szereppel telítődött, és egyúttal olyan emlékhely, amely régebbi foglalatosságokra emlékezteti a ma emberét.

Jobb sorsra lennének érdemesek a közelben elhelyezkedő egykori szolgálati lakások, az úgynevezett „barakkok” vagy „bányászblokkok”, amelyek 1949 és 1953 között épültek.

Fennebb haladva a Kis-Ho­moród mentén, a mai kórház telkén – leszámítva a gondozott parkot, a viszonylag gazdag ottani növényzetet –, a környezet ma már nem emlékeztet arra, hogy valaha itt is fürdőtelep volt. Erről így ír a Vasárnapi Újság 1895-ben: „A Hargita felé közelebb sűrű fenyvesek közt vezet az út a Dobogó nevű fürdőhöz, mely Ugron Gábor [1847–1911 – Orbán Balázs kortársa, földbirtokos, jogász, politikus] tulajdona. Egy zúgó patak omlik ott alá kisebb-nagyobb vízesésekben sziklamedrének lépcsőin s a hegyek oldalait szép fenyvesek borítják. A Kis-Homoród vizének völgytorkolata ez, hol a fensikról rohanó viz csapkodja az útjában levő sziklákat, melyekből több helyt szénsavas források buzognak fel. A Dobogó forrásai közül egy épen a patak medréből tör elő, a másik a patak jobb partján. Azt ivásra, ezt fürdőül használják.”  (1895/24, június 16.)

Viszonylag szerencsés helyzet, hogy a kórház épületeit az utóbbi években – több hullámban –, helyi és állami pénzalapokból felújíthatták. Alább, szemben az egykori Rösler-villa van, 1893 után épült, a szocializmusban és az 1990-es évek elején fogászat működött benne, az egykori Ugron-lak pedig teljesen átalakítva, felismerhetetlenül „agyon-termopánozva” várja a szebb jövőt. Itt az állampárti időben szülészet volt. Egy régi villa a mai kórház elfekvő részének szerves épületrésze.

Márton Ernő, a város turisztikai irodájának munkatársa, amikor gyűjtöttük az információkat a jelenlegi riporthoz, külön felhívta a figyelmet a kórház kis parkjában található, nem őshonos platánokra, a tulipánfára és a magnóliákra. „Ide kiváló dendrológiai parkot lehetne létesíteni. Ezeknek a fáknak jelentős részét az egykor itt dolgozó Weyda doktor ültetette [Weyda János belgyógyász volt 1954 és 1964 között az országban működő első „munkáskórház” igazgatója], majd a kórház volt orvosai gondoztak az elmúlt évtizedekben. Weyda doktor egyébként nagyon lelkiismeretes gyógyító volt, sokat tett a kórház jobb felszereléséért, szakorvosok letelepedéséért. Szívműtéteket is végzett. Ez egy vidéki kisebb kórházban ma is ritkaság.” Ugyancsak ő említette azt is, hogy a közeli Múzeum utcában fellelhető néhány, ugyancsak átépített munkásház a múlt század közepéről, amelyek közül egy őrzi még eredeti formáját.

Egyáltalán nem csoda, hogy a központi városmag őrzi a vasüzem romjait, a tömbháznegyedet és a kapcsolódó szolgáltató-kereskedelmi egységeket, a városi adminisztráció épületeit. Ebben üde színfoltot jelent a Bartók Béla nevét viselő kultúrotthon, illetve a Jézus Szent Szíve plébániatemplom és környéke, amelyek környezetét az 1989-es rendszerváltást követően a hívek, illetve a helyi vezetés igyekezett rendben tartani és alakítani. Jelen pillanatban zajlik a városháza felújítása, valamint a tömbházlakások tömbjeinek külső szigetelése, amely némiképp barátságosabb arculatot adhat ugyan, de nem alkalmas arra, hogy valóban karakteres vonásokkal gazdagítsa az összhatást. Talán akkor járna jobban Szentegyháza, ha ezt a központi részt egységes koncepció mentén újíttatná-alakíttatná, amelyben a középületek mérték- és mérvadó jellegűknél fogva sugallnák azt a stílust, azt a mintát, amely irányba elmozdulhatna Szentegyháza városmagjának architektúrája. Itt csakis a népi, az egykori havasalji építkezésre jellemző anyagok és formák mentén, azok korszerűsített formakincsét alkalmazva lehetne előrébb lépni, hiszen innen teljesen hiányoznak azok az urbanisztikai jegyek, amelyek egyfajta kontinuitást sugallnának. Egyetlen polgárias, a Monarchia vagy a múlt századforduló korát idéző épülete sincs.

„A mai kórház környékén voltak régi épületek – közölte Márton Ernő –, az aktuális városházával szemben volt a kaszinó, de a tömbházak építése miatt azt elbontották; a „faluban”, a Múzeum Szállóval szemben lévő jelenlegi „huszárlaktanya”, volt községháza és a tömlöc. Egyébként erre készült egy rendezési terv. A nagy „falusi” templommal szemben ott a katolikus iskolaépület, ami a régi világból származik. Szentkeresztbánya mint „város” mondhatni mindig az egyik legfejletlenebb, legszegényebb bányászati és kohászati központ volt Erdélyben, nem vethető össze Resicabányával és annak környékével, Vajdahunyaddal sem, hiszen ott többnyire svábok, németek voltak a működtetők; volt itt is egy igen vékony „cipszer” réteg – néhány családban élnek a leszármazottaik –, de a fejlődést a rossz úthálózat, a nehézkes szállítás is akadályozta. Lehetett volna, s ha az elképzelések valóra válnak, lehet szép központot kialakítani a Múzeumszálló körül, akár a „faluban”, a templom környezetében, ahol a közelmúltban igen látványos felújítások zajlottak. Mit mondjak, a helyiek, a „városiak”mindig bosszankodtak azon, hogy miféle város az, amelynek a „faluban” van a központja? Nagyon nehéz lett volna ide igazi központot építeni.”

Lövétebányai emlékmű           fotó: Márton Ernő

Műtét Szentegyháza nyitott szívén? 

A kisváros közepén ott van ez az ipari monstrum, amelytől idestova két évtizede jó lenne megszabadulni. Vagy még jobb lenne funkciókkal ellátni. Amikor sor került a végső felszámolásra, az üzem bezárására, a vagyonügynökség feldarabolta az ingatlant, hogy a rajta található építmények lehetőség szerint könnyebben hozzáférhetők, alacsonyabb árfekvésűek legyenek a befektetők számára, és ki-ki úgy válasszon megvételre vagy tartós bérlet céljából, hogy ott a megfelelő tevékenységet viszonylag alacsony ráfordítással el is kezdhesse. Mindez teljesen rendben levő volt így, sikerült legalább fél tucatnál több cégnek megvetnie ott bent a lábát. Csakhogy ez nem olyan, nem annyi, nem olyan jelentőségű, mint volt egykor a kínszenvedett vasüzem, amely úgymond szervesen illeszkedett, hiszen itt lüktetett a környék szíve.

Mivel monoindusztriális, ráadásul „urbánus”, „hibrid település”, a központi részt nem lehet innen kimetszeni. Lázár Csaba építésznek 2014-ben volt egy merész elképzelése. Egyébként ebből írta a szakdolgozatát, és a projektet később építészfórumokon be is mutatta, versenyeztette. A fiatal műépítész dolgozatában akkor a gyár belső tereinek egy részét kívánta közösségi – amolyan kereskedelmi és szabadidős – foglalkozások helyszínévé változtatni, amelyben mind a kültér, mind a fedett csarnokok funkciót kaphattak volna, de ugyanakkor körvonalaiban, karakterében az „ipari emlékmű”, mint egy rendkívüli mérnöki teljesítmény, megmaradhatott, hasznosulhatott volna az utókor számára. Egészséges folytatás, továbbélés származhatott volna ebből, ha mindez valamilyen szinten meg is valósul. Vagy legalább történik rá egy kísérlet. Közben önkormányzati választások zajlottak – azóta immár másodszor is –, úgyhogy a frissen megválasztott grémium most eldöntheti, hogy mit kíván, mit lehet még hasznosítani mindezekből, hiszen ebben a központi térben az eltelt hat-hét esztendő során történt bizonyos mérvű elmozdulás. „Ismerem ezt a tervet – folytatja Márton Ernő –, helyi cégek vásárolták fel részenként az üzem területét, jelenleg is mindenki bont, alakít, átépít, állagmegőrzést végez a saját profilja és igényei szerint. Ez most történik. Alakult a hely, de egyáltalán nem biztos, hogy abba az irányba, amely felé Lázár Csaba elképzelései lendíthették volna; talán kissé utópisztikus volt az a dolgozat. Lássuk a jelenlegi alakítások hogyan fejeződnek be… Geológusként úgy látom, s tudom, a mai globális gazdaság szemszögéből már nincs kitermelhető érc, a szakoktatás elsorvadt, tehát nincs szakmai utánpótlás, a nehézipar a szocializmusban itt kissé túl volt tolva, akárcsak az egész országban.”

A következő ráközelítések alkalmával majd fennebb hatolunk az országút irányába. A „falu” és a „város” kapcsolódását vizsgáljuk. Nyilvánvaló, hogy bejárjuk Nagyfalu utcáit, illetve a „feredőket” is, hiszen Szentegyháza, ez a „hibrid” település fokozott odafigyelést és jövőtépítő gondoskodást/gondolkodást érdemel.

Nem mindig szívderítő a látvány…

Kapcsolódó cikkek:

14,233RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb