Személyes példa

84

Napok óta gondolataimba befészkelte magát az emlékezés Beder Tibor főtanfelügyelőnk eltávozása kapcsán. Annyi minden előjött, hogy úgy érzem, mással is meg kell osztanom, nem hagyhatom szó nélkül. Szerencsés embernek mondhatom magam, hálával gondolok arra, hogy ismerhettem, hogy részese lehettem adott időkben az általa szervezett eseményeknek, sőt kijelenthetem, hogy egyik példaképem volt a tanügyi munkában iskolaigazgatóként, akinek tanácsára, véleményére lehetett adni. Megtanította, megmutatta személyes példáján keresztül, a cselekvés embereként hogyan lehet megélni az általunk elképzelt, eltervezett dolgokat megcsinálni olyankor is, amikor diktált mindent a hatalom, 1989 előtt. Zayzon Samu, a ditrói általános iskolák akkori fogalmazásban koordinátor igazgatóján keresztül ismertük meg, aki elhívta a Kaláka nevű értelmiségi önképző körünkre, meséljen a törökországi gyalogútjairól. Már akkor lenyűgözött bennünket beszámolójával, egyéniségével. A Jöjjön velünk! csodálatos élményein kívül egy kétnapos turisztikai találkozót említenék – egyet az általa elindítottakból, éspedig a 66.-ot –, amelynek szervezését elvállaltuk Lükkenő néven, a ditrói felszegi iskolában, százon felüli részvétellel, s amelyre úgymond hozta a minisztériumi megbízottat, ebben az esetben Murvai László személyében, másnap pedig román ajkú elvtársakat Bukarestből. Kitettünk magunkért, szó se róla. Nem is gondolták, hogy széliskolában – a falu végén értendő ez alatt – lehet ilyesmi is, mindenki csak szuperlatívuszokban emlegette az egész rendezvényt. Ő pedig nyomatékosította, hogy lám, ezért is ki kell vágni a rezet, többszörösen is bizonyítani, hogy lássák, milyen jó iskolák vannak errefelé. Nem kell az iskolában rostokolnia egy igazgatónak minden áldott nap, hanem elég egy-két nap, amikor számon kérünk, feladatokat beszélünk meg a közösséggel. Megelőlegezni a bizalmat, s nem bennük lakni, hogy megutáljanak, mondogatta. S még ezekhez hasonló, nagyon jó dolgokat, inkább barát volt, mint pionírfőnök vagy főtanfelügyelő.
Főtanfelügyelői időszakából emelném ki a számomra legfontosabb dolgot, amit neki köszönhetek: a cserkészetet.
1990 májusában – éppen e napokban kereken harminc éve – meghirdette az igazgatókon keresztül, hogy javasolja, vegyen részt, aki akar, a Szárhegyen szervezendő cserkészkiképzőn. Hogy mégis mi az – hiszen személy szerint én például nem tudtam –, a válasz az volt, hogy a gyermekeknek szabadidős tevékenység. Annyira hiteles volt az ő személyisége, hogy garanciát jelentett a jóra, a gyermekek számára. Határozottan állítom, hogy elsősorban én azért mentem el, mert azt tudtam, hogy ha Beder Tibor mondta, akkor az valami vagány, jó dolog lehet, ami az évek során be is igazolódott. Így jöhetett létre a felszegi iskolában a Fenyő őrs, magja a jelenlegi – még létező – Lg. Takó János cserkészcsapatnak.
Pedagógusként pedig azt tudtam felfedezni ebben, hogy egy csodálatos kiegészítője az iskolai oktató-nevelő tevékenységnek, vagyis amire nincs idő az iskolában, azt pótolja a cserkészet, tehát több, mint szabadidős tevékenység.
Jó lett volna együtt elemlegetni ebben a vírusos világban ezt a jubilálni való szép évszámot… Majd odaát!… Hogy együtt voltunk Szárhegyen is, ahol továbbadható volt a gyerekekkel, fiatalokkal való munka jobbító szándéka az ő részéről, azzal, hogy teljes erőbedobással támogatta a mozgalom erdélyi megalakulását. Azzal, hogy mozgósította az iskolákat, a legérintettebbeket. Példaként szolgálhatna e gesztus akár a jelenlegi tanügyi, iskolai vezetőknek is.
Felidézhetem azt is, hogy csángóföldre – Pusztina, Külsőrekecsin stb. – az ő szervezésében mentünk tanügyi káderek a kilencvenes évek elején, amikor magyar tankönyveket, olvasnivaló könyveket vittünk a helybéli családoknak, meg egyéb dolgokat, aminek nagyon örültek. Soha nem feledem az emlékét annak, ahogyan fogadtak ott bennünket. Még arra is volt gondja Beder tanár úrnak, hogy hogyan viselkedjünk azok, akik még soha nem jártunk ott, nehogy megsértsük őket. Például az étkezéskor.
Felfedeztette velünk is, hogy ha a magyar ember olyan helyre szeretne menni, ahol a magyarokat szeretik, hát menjen Törökországba. Igaza volt ebben is, megtapasztaltuk személyesen.
Két általa szervezett Rákóczi-zarándokúton vettünk részt férjemmel, kopjafaavatáson is, az egyiken mi szolgáltattuk az uzoni asszonykórussal a kulturális műsort.
Mindent nagyon szépen köszönünk, Beder Tibor Tanár Úr!
A jó Isten nyugtasson békében!

Bardócz Erzsébet

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek