Szembesülve az elmúlással

31

Nehéz tudomásul vennünk, hogy előbb-utóbb mindannyian temetünk. A tejfogunkat, később a véglegeseket, amelyekről kiderül, hogy mégsem azok. Az első elveszett illúziónkat. Az első, majd a többi szerelmünket. A hitet hol ebben, hol abban. Barátságokat, barátokat, szülőket, testvért, társat, néha gyermeket. De szoktunk büszkeséget, érzéseket, elégedetlenséget, döbbenetet, tragédiákat, szégyent is temetni. Meg a múltat. És alkalmanként a jövőt. Csak nem mindig tudjuk, mi történik a lelkünkben.
Már egészen kiskorunktól kezdve szembesülünk az elmúlással, miközben mindenki körülöttünk igyekszik átfesteni ezeket a veszteségeket, valami egészen mássá, néha már-már valamiféle örömteli eseménnyé. Most csak úgy kikapjuk ezt a kis semmi fogacskát, hogy nőjön helyette a másik, az igazi. Nem baj, hogy hazudott a barátod/nőd, másnak csapja a szelet az óvodás szerelmed, mert majd később, ha nagy leszel, akkor lesz igazi barátod, igazi szerelmed és mindenféle egyéb igazi. Így találkozunk nap mint nap a sok apró halállal, melyeket nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, még kevésbé elfogadni. Azt hisszük, ha nem tartjuk őket valódinak, ha nem gondolunk rájuk, és a végsőre, a legszörnyűbbre, akkor nincs is. Ezért keressük tán egy életen keresztül az igazit, hol ebben, hol abban, rendszerint sikertelenül.
Persze van, aki igyekszik megbékélni vele, mert akkor hátha könnyebb. Ha félem, vagy ha félek tőle – nem ugyanaz a kettő! –, akkor még az is megtörténhet, hogy lassan valamiféle kompromisszumot kötünk. Lehet, hogy Istent is ezért találták ki.
Az igazság az, hogy a legtöbben, a lelkünk legmélyén, sokáig halhatatlanoknak tartjuk önmagunkat és a szeretteinket. Én magam is, jó fél századdal a hátam mögött döbbentem rá először a halandóságomra. Édesapám súlyos, halálos betegsége szembesített vele, és 14 hónapot adott arra, hogy megszokjam a gondolatot.
Nem lehet megszokni.
Bárhogyan foglalkozunk, hadakozunk vele, harcolunk ellene, lelkünk mélyén titkon reménykedünk, hogy esetleg a jól ismeretség protekcióval járhat, megkönyörülhet rajtunk, vagy legalább elkerül még sokáig.
Pedig sokszor és sokféleképp halunk meg, mi mindannyian, sokszor naponta. Sok apró észrevehetetlen halállal. Csúnyán nézett ránk valaki, lehet, hogy mi öltünk a pillantásunkkal, kiabáltunk, szitkozódtunk, feldühödtünk.
Ölnek a szavaink is, megölnek bennünk valamit a másokéi.
Odaütünk gondolatban, apró vagy nagyobb gesztusokkal, és ugyanilyeneket mérnek ránk is. Kölcsönösen osztogatjuk az apró gyilkolásokat.Vannak érzelmek, amiket kiölünk magunkból, vagy segítünk kiölni másokból. És ilyenkor mindig elmegy belőlünk is valami. Legtöbbször csak a nagy veszteségek döbbentenek rá, hogy mi is vele halunk. Mindennap kiadunk, ezzel odaadunk magunkból valamit, minden rossz, minden, amit ránk mérnek, és fáj, elvisz belőlünk is valamit, a jókedvünkből, az erőnkből, az energiánkból.
Azt hiszem, mikor mindezeket felfedeztem, kezdtem elfogadni a temetőket. Mert ez sem ment egykönnyen.
A két év alatt eltemetett négy nagyszülőm – közöttük az anyaiak, a mindennapjaim részesei húsz éven keresztül, hisz velük laktunk, mert én még háromgenerációs nagycsaládban nőttem fel – megutáltatta velem a temetőket. Azt hiszem, így tiltakoztam az elmúlás ellen: sokáig átmentem az utca túloldalára, mintsem, hogy temető mellett haladjak el. Ma már tudom, illetve mindig is tudtam, csak nem fogalmaztam meg ilyen szép tudományosan, hogy ez a reakcióm tulajdonképpen a halál és konkrétan a negyszüleim halálának is az erőteljes elutasítását jelentette.
A helyzet csak kerek harminc év után, édesapám végleges távozásával változott meg. Azóta mintha vonzanának a temetők. Hozzá minden lehetséges alkalommal, bár nem elégszer, kimegyek. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de ilyenkor az az illúzióm, hogy tényleg közelebb vagyok hozzá. Mert igaz, hogy bennem van, génjeim fele, gesztusaim, gondolkozásom, az irányultságaim, emlékeim és érzéseim oroszlánrésze tőle, belőle eredeztethető – érzem, tudom, de a családban is mondogatták, mennyire hasonlítunk egymásra –, mégis a testi valósága ott van a földben, ahova néha leülhetek és mindenféle transzcendencia nélkül (hisz ehhez nincs érzékem) úgy érezhetem, mintha valahogyan, legalább egy picit, jelen lenne.
Azóta sok mindent másképp látok. Bár a temetők továbbra sem vonzanak, ha valamilyen okból bennük járok, úgy érzem, hogy az a röpke és személytelen pillanat talán mégis valamit hozzáad a világ végtelen emlékezetéhez. Hogy ha bárki belép kellő tisztelettel egy sírkertbe, ezzel életben tartja a halottakra való emlékezést. Ha ráadásul néha konkrétan meglátogatok egy-egy sírt, híres emberek emlékművét, olyankor úgy érzem, hogy ezzel hozzájárulok emléke megőrzéséhez. Bohóság, vagy rejtett, tagadott, esetleg fel nem ismert hit a túlvilágban, a lélekvándorlásban, az örök életben, a lélek halhatatlanságában vagy ki tudja miben? Nem tudom.
Mint ahogyan azt sem tudom, hova távoznak a holtak. Ha egyáltalán távoznak. Fogalmaink cselekvést jelölnek ott, ahol minden mozdulatlan, megmásíthatatlan, leírhatatlan, megfoghatatlan. Szeretteink lassan elköltöznek, itthagynak, kilépnek az életből. Hova? Hogyan? És belőlük mi? Kérdésünk pusztába kiáltott szó, melyre választ a hit, a fantázia vagy a fájdalmában tehetetlenül vergődő lélek igyekszik adni – legtöbbször hiába, mert reménytelenül hiányoznak rá a szavaink és a tudás. A halállal szemben nincsenek eszközeink. Az elmúlással hadakozunk ugyan, de mindig az kerül ki győztesen. És mégis, mégis… Hiába minden halottunk a mi halálunk is. A léleké, a reményé. Hiába tudott életünk végessége, úgyis elfogadhatatlan. Mert értelmetlenné teszi a létet, miközben értelmet ad neki, hisz a megszámláltatott időnk a legnagyobb ösztönzőnk, végességünk sarkall adni olyat, mely megtart az emlékezetben, nyom a végtelenben. Mert élni jó. Mert élni muszáj, azokért a ritka pillanatokért, mikor hisszük, hogy kijátszhatjuk az elmúlást, mert érzésünk, tettünk, valamely gondolatunk és talán a lelkünk is örök, hogy sok kis halálunkból van újjáéledés, és akkor talán az örök véglegesből is van valamiféle feltámadás. És teljesen mindegy, ki mit ért ez alatt, hogy ki miben hisz, és kinek mit jelent e szó. Valami módon minden és mindannyian feltámadunk.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek