Szembeötlően szókimondó ember távozott

Mi, székelyek és román barátaink (6.)

4 041

Kétségtelen, hogy az élet maga írja ezt az interjúsorozatot. A sors. Most éppenséggel az erdélyi sors. Nem minden úgy történik, ahogy az ember gondolná. Amikor tervbe vettem az ide vonatkozó írások és interjúk elkészítését, már első perctől „képbe került” a Glasul Hunedoarei (Hunyad Hangja) című lap alapító-főmunkatársa, Ştefan Ciocan publicista is.

Olyan transzszilván szellemiségű újságíró volt, aki messze kiemelkedett még abból a mezőnyből is, amelynek tagjai szoknak és tudnak felelősen cselekedni és gondolkodni. A politikusok, főleg a baloldaliak ki nem állhatták. Ha szükség volt, keményen odamondogatott az erdélyi magyar politikai elitnek is. Kendőzetlenül, őszintén, erdélyiesen és erdélyiekhez beszélt. Ştefan Ciocan életének 49. évében, szívroham következtében hunyt el Budapesten.
Ciocan hosszú ideig a România Liberă és az Evenimentul Zilei munkatársa volt, majd szűkebb pátriájában, Hunyad megyében dolgozott az írott sajtóban és televíziós műsorok szerkesztő-műsorvezetőjeként. Brádon született, az utóbbi években életvitelszerűen Marosillyén élt. Öntudatos mócnak vallotta magát, de büszke volt családja magyar gyökereire is. Jogi végzettséget szerzett a Bukaresti Egyetemen, majd az Amerikai Egyesült Államokban mélyítette el médiaismereteit. „Rendszeresen támadta a kisebbségellenes állami nacionalizmust, és a magyar–román közeledésért szállt síkra, többek között Erdély valós történelme bemutatása révén. Tavaly nyáron (2017), a Hunyad megyei operafesztiválra ő hozta el Vajdahunyadra a Zrínyi című magyar rockoperát” – olvassuk róla egy rövid nekrológban az Aradon megjelenő Nyugati Jelen május 13-i számában. Szimbólumértékű az az utolsó újságírói gesztus is, amelyet 2018. május 11-én 15.14-kor, közvetlenül halála előtt osztott meg saját Facebook-oldalán az akkor már mellkasi fájdalomra panaszkodó Ciocan: „A CSM Bukarest kézilabdacsapata most vonult fel a Hősök terén autogramokat osztogatni lelkesen ünneplő szurkolói táborának. Vajon a Győr női kézilabda-játékosait hasonlóképpen tudták volna-e fogadni Bukarestben?” (Emlékeztetjük olvasóinkat, hogy ezen a mérkőzésen a Győri Audi ETO 26:20-ra győzte le a CSM Bukarestet a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében, majd két nap múlva a győriek 27:26-ra megnyerték a döntőt a macedón Vardar együttese ellen.)
A jeles publicistára két írásának magyar fordításban való közlésével emlékezünk. Erdély elveszítette egyik elkötelezett és mélyen érző írástudóját. Bízzunk abban, hogy ez a fajta szellemiség tovább él bennünk erdélyi emberekben, akik transzszilván hitben merünk élni.

Miért nem volt elégséges száz év Erdély asszimilálásához?
Hogyha valaha is el fog szakadni Erdély Romániától, az nem a magyarok, nem a szászok, nem az oroszok, nem az amerikaiak vagy ez Európai Unió miatt fog történni. Akik meg fogják elégelni a bukaresti vezetést, azok épp az erdélyi románok lesznek. Az erdélyieknek elegük van a faragatlanságból, a Bukarestből „importált” balkáni felületességből és cselszövésből. Ezek a sajátosságok ismeretlenek voltak száz évvel ezelőtt az Osztrák–Magyar Monarchiában. Egy évszázada erőlködik Bukarest, hogy Erdélyt, a Bánátot, a Partiumot és Máramarost lezüllessze a Kárpátokon túli területek szintjére. Azonban száz esztendő sem volt elég, hogy ezt a nemzeti „célkitűzést” elérjék, még akkor sem, ha nekünk, erdélyieknek még a saját történelmünkhöz, a „regionális büszkeségünkhöz”, a kultúránkhoz és a hagyományainkhoz való jogainkat is elvették. Ebben az Európában egyedülálló multikulturális térben folyton elhintették a magyarok és a románok közti ellenségeskedést, erőltették a kisebbségek asszimilációját, kiárusították a szászokat és a zsidókat, és igyekeztek folyton bomlasztani az autentikus erdélyi értékeket. Azt a görög katolikus egyházat, amelynek jórészt a nemzet kiteljesedése köszönhető, törvényen kívül helyezték. A görögkatolikus papokat kommunista börtönökbe zárták és megkínozták, attól függetlenül, hogy az Erdélyi Iskola korifeusainak szellemi követői voltak, a román kultúra kútfői, akiknek szelleméből a Kárpátokon-túliak is bőven táplálkoztak. Erdély szellemét egy olyan „Bukarest” börtönözte be és ítélte halálra, amely képtelen volt elfogadni azt a sokszínűséget és intézményesített autonómiát, amely a Balkánon ismeretlen.
Szemmel is jól érzékelhető, hogy egy évszázad alatt sem sikerült Romániának integrálnia a volt Osztrák–Magyar Monarchia bekebelezett területeit. A kulturális, gazdasági és társadalmi különbségek olyan jelentékenyek, hogy a Bukarest által száz év alatt elhintett gyűlölet sem tudta aláásni teljesen a két világháború közötti időszakban és a kommunista diktatúra alatt a különböző etnikumú és vallású erdélyiekben a multikulturalizmust és a vallási sokféleséget. És amennyiben eddig nem sikerült, ebben a hiperinformatizált korban, amelyben élünk, még kevésbé lehet eredményes a nacionalista propaganda. Csak egy magyarázata lehet a Regát erdélyi asszimilációs politikája eredménytelenségének. Ez egy történelmi törvényszerűségből fakad, amely szerint a magasabb rendű civilizációk mindig magukba olvasztják a fejletlenebbeket, s ez fordítva sosem lehet érvényes. A görögök még akkor is érvényesültek kulturálisan, sőt vallásilag is, amikor katonai értelemben elfoglalták őket a rómaiak. Mert a hellenisztikus kultúra messze fejlettebb volt a rómainál. A maguk rendjén aztán a rómaiak is rákényszerítették a nyelvüket, a szokásaikat a leigázott fejletlenebb népekre. Egyiptomban azonban ez nem történhetett meg, lévén, hogy az ottani kultúra magasabb rendű volt a hódítókénál, Róma csak politikai és katonai szinten volt képes felülkerekedni.
Hogyan lenne képes Bukarest szellemileg is asszimilálni Erdély lakosságát, függetlenül, hogy románokról, magyarokról, szászokról beszélünk, ha a Regát és Bukarest kulturálisan ma is messze alulmarad a K. und K. bekebelezett területei mellett? Az első egyetemet 1581-ben alapították Kolozsváron. A Kárpátokon túli országrészben 279 év múlva, történetesen Jászvásáron létesítették 1860-ban az első egyetemet. Ezt a 279 évet nem volt képes áthidalni száz év alatt a „Nagy Egyesülés”. Mint ahogyan az osztrák adminisztráció által létrehozott jogi intézményeket (többek között a telekkönyvet) sem lehet kitörülni az egyesülés előtti időkből. Hadd ne beszéljünk most azokról a városokról, várakról és várkastélyokról, amelyeket a magyar kormányzat, az osztrák, vagy éppenséggel az osztrák–magyar adminisztráció építtetett, s amelyek annyira különböznek az olténiai vagy moldvai mezővárosoktól. Erdély évszázadokkal előzte meg civilizációban és kultúrában a Regátot. Erdély asszimilációja egy teljesíthetetlen feladat a bukaresti adminisztráció számára. Még csak az onnan érkező nacionalizmus és a hazafiasság sem hiteles, mert Románia és a román nemzet tudata Erdélyben született, onnan terjedt át a Kárpátokon. Ma is helytálló Constantin Noica megállapítása: „Politikai értelemben Erdély egyesült ugyan Romániával, de spirituálisan soha.” (Ştefan Ciocan egyik utolsó írása, 2018. május 8.)

Románok magyar uralom alatt
A tegnapi ünnepségnek a tulajdonképpeni elvárt normál szerepe, hogy az egész földkerekség románjai egyesüljenek. Az itthoniak, a diaszpóra, a moldovaiak, a bukovinaiak, a dél-dobrudzsaiak vagy a szerb-bánátiak. A román nyelvet ünnepeltük tegnap. Hivatalos ünnep, törvénybe jegyezve, egy nap, amikor minden románul beszélő a szóban kellett volna egységet érezzen. A szent iratok alapvetően azt tartják, hogy kezdetben volt a Szó.
Március 15-én az össz­ma­gyarság ünnepel. Olyanképp, ami minket, románokat, idegesít. De nem egyformán idegesít, mert mi nem tudunk, képtelenek vagyunk egységet alkotni a román nemzet egyes meghatározó értékei köreiben. És a kevés ilyen közös értékeink egyike, ha nem az egyetlen, a nyelv lenne. A giccses hazafiság és a hazug történelem, e két karakter, amelyek feledtetni szeretnék egy gyökértelen nemzet kisebbségi komplexusát, hiszen egy túlságosan új nemzet képtelen spirituálisan ráruházott értékeket felmutatni több száz vagy ezer évnyi történelemben. Hazug elméleteken kotlunk a dákok felsőrendűségéről és beszélt nyelvükről, azt mondjuk, ez az összes európai és ázsiai nyelv „magja”, de nem tudjuk megbecsülni és örülni sem annak a „szónak”, amely az egyedüli kapocs volt egy Kárpátokon innen és túl szétszórt nép között.
Nem ismerjük saját történelmünket, a jóval és rosszal együtt, jelentéktelenebbek vagyunk, mint ahogy azt gondolni mernénk. Ha nem nagyon van érték, amire megemlékezhetünk a múltból, legalább reménnyel és büszkeséggel nézhetnénk a jövőnk elé. Ideje lenne levetkőzni a kisebbségi komplexusainkat a jelentősebb történelmi hagyománnyal rendelkező nemzetekkel szemben, és a saját jövőnk mellett kellene elkötelezzük magunkat. De képtelenek vagyunk erre, mert híján vagyunk a szellemi gyökereknek. Nem lenne szégyen beismerni, hogy a román nyelv latin betűkkel való írása, az első román nyelvű iskolák alapításának ötlete a Kárpátokon túl is, épp a magyarok által „elnyomott” tartományból, azaz Erdélyből eredeztethető.
Megörököltük Erdély zászlaját, melyet büszkén szoktam felvonni. Az erdélyi zászló alatt harcolt Avram Iancu, Horea, Cloșca és Crișan. Ez alatt a zászló alatt elmélkedtek az erdélyi iskola legnagyobb elméi. Tulajdonképpen ez az a zászló, amely alatt a modern román nyelv és a latin betűs írás megszületett. És ezek ellenére sok Kárpátokon túli román elszakadáspártinak tart, azzal vádolnak, hogy el akarom lopni tőlük Erdélyt, hogy hálátlan vagyok velük szemben, pedig ők átkeltek a Kárpátokon, hogy felszabadítsanak minket a magyarok uralma alól. De nekünk, erdélyieknek, nem áll jogunkban saját történelmünk megismerése, nem áll jogunkban saját történelmi zászlónk használata, mint ahogy hőseinket sem tisztelhetjük. Gondoljunk csak a szebeni Felek szülöttjére, Lázár Györgyre (Gheorghe Lazăr), aki az első Kárpátokon túli román nyelvű iskolákat alapította, és akinek tevékenységéért szintén nem jár köszönet a hegyeken túli „testvéreink” részéről. Legalább az erdélyi iskolára gondolhatnának, mely ápolta a latinitást és a latin betűkkel való írást, mert Erdély zászlaját már csak ezért is tisztelhetnék. De a kisebbségi komplexust, melyet egy történelem nélküli, kultúra nélküli, szellemi gyökerek nélküli nép érez az erdélyiekkel szemben, még a százéves együttélés sem tudta kigyomlálni.
Az ő szemükben minket felszabadítottak a magyarok alól. Pedig teljesen egyértelmű, hogy Erdélyt meghódították, szellemileg pedig ez a tartomány volt az a bizonyos tojás, melyből a román kultúra és írásosság kikelt. A románság tojását a magyarok és az osztrákok fészkében keltették.
(Ez a jegyzet először 2016. szeptember 1-jén jelent meg nyomtatásban a Glasul Hune­do­a­rei című lapban. Közismert tény, hogy a román nyelv megőrzése, valamint a határokon kívül élő románok támogatása érdekében, kultúrájuk és nemzeti identitásuk megőrzése céljából rögzíti az 53/2013-as törvény, hogy minden évben augusztus 31-én tartják a román nyelv napját, amely alkalomra számos kulturális eseményt időzítenek, de ide kapcsolódóan több napon át tartó rendezvénysorozattal, pályázatok útján támogatott kulturális programokkal, új kiadványokkal, vetélkedőkkel, iskolásoknak szervezett kirándulásokkal teszik emlékezetessé ezt az alkalmat idehaza és külföldön egyaránt.)
A Glasul Hunedoarei szerkesztősége úgy döntött, hogy Şte­fan Ciocan publicisztikai írásait időnként újraközlik, hiszen azok halála után is aktuálisak maradtak, s ahogyan manapság nálunk zajlik az élet, ezután is még sokáig érvényesek lesznek. A brutális igazmondást kedvelte a Móc – ahogyan kollégái becézték –, szerette nevükön szólítani a dolgokat. Úgyhogy Ciocan hangja tovább szól a média valós és virtuális terében. Jó hallani.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.