Szellem-szolgálat a keskeny palló felett

350

Múlt hét végén töltötte 70. életévét Kozma Mária. A pályájáról, munkásságáról készített beszélgetés első felében a sajátos regényszerkezetről, a versírás divatjáról, gyermek- és ifjúkorról, pályakezdésről, irodalmi kedvenceiről vallott. A Székely Ferenc által készített interjú befejező része olvasható az alábbiakban.

– Már az egyetemen, vagy csak később vette észre, hogy figyelik az állambiztonságiak, akiket igenis érdekelte, ki mit csinál, mit ír, mi kerül a magyar olvasók kezébe?

– Nem akarok semmit visszavetíteni arra az időre, olyan „üldözéseket” semmiképpen sem, amiket sokan valóban átéltek, mások felnagyítottak, amikor már tehették. Az utóbbi három évtizedben lektoráltam, olvastam, szerkesztettem ilyen jellegű kéziratokat és könyveket. Az én dossziém biztosan vékonyka és érdektelen lenne ezekhez képest. Nyilván megfigyeltek, íróként találkoztam a cenzúrával, de „a történelem” segítségemre sietett. Amit nem tudtam én elmondani, azt elmondták a régmúltból feltámasztott hőseim. A szorongás általános volt, én sem voltam kivétel e tekintetben.
Ami nagy általánosságban most látszik mindebből, az – Dürenmatt ironikus regénycímét híva segítségül –, hogyan váltak az egykori megfigyeltek „a megfigyelők megfigyelőinek megfigyelőivé”.

– Hová került az egyetem elvégzése után?

– Egy ideig szabadúszó voltam, majd muzeográfus a csíkszeredai városi múzeumban, aztán könyvtáros a megyei könyvtár zárt, dokumentációs részlegén, a 90-es évek elején a megyei könyvtár igazgatója, és végül irodalmi szerkesztő, illetve főszerkesztő a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál.

– Azokban az években alakultak a megyei magyar lapok, könyvkiadók; nem akart elhelyezkedni ezen a téren?

– Még egyetemistaként nyári vakációban kezdtem dolgozni a Hargita újságnak, azóta is megmaradtam több-kevesebb folytonossággal külső munkatársnak.

– Mint muzeográfus és későbbi könyvtáros úgy érezte, ez megfelel, hogy több elbeszélés, több regény szülessen, és ez jól „belesimul” hétköznapi teendő-kaptatóinak hajlatába?

– 1976-ban nem én választottam, engem választottak. A múzeumhoz helyettesítőként kerültem, valakit behívtak katonai szolgálatra, amikor az illető visszajött, másvalaki szülési szabadságra ment… ilyenformán történt, valahogyan három évre hosszabbodott az állásom. Eközben vándoroltam raktárról raktárra a leltározásokkal, rendezgetésekkel, silabizáltam 17–18. századi leveleket, iratokat, hogy rövid tartalmat fogalmazzak róluk az azonosításhoz, önállóan szerveztem bélyeg- és ex libris-kiállítást, vezettem a kiállítási termekben a látogatókat, hónapokig segédkeztem a csíksomlyói ferences könyvek újraértékelésénél, így hát foghattam a kezemben ősnyomtatványt, bámulhattam eredetiben a Kájoni-bejegyzést, szóval fuss ki, öblítsd ki mindenesként jóformán észrevétlenül és akaratlanul, mint a régi inasok, kitanultam a múzeumot képzőművészetből, tárgyi néprajzból, restaurálásból, kiállítási módozatokból, s mindenestől helytörténetből. Aztán nem lettem itt mégsem inasból segéd, mester még kevésbé, mert a múzeum raktárában elfekvő újabb régi könyveket, vagyis az egykori római katolikus fiúgimnázium könyvállományát, valamint a Ferenc-rendi könyvtár főleg 19–20. századi állományát átadták a megyei könyvtárnak, ahol ebből önálló részleget alapítottak, itt lettem könyvtáros. Sok volt a munka, szakmailag egy könyvhalmazt vettem át, tehát szakozni kellett, katalógust készíteni, kevés volt az olvasó, hiszen csak engedéllyel jöhettek olvasni, kutatni helytörténészek, doktoranduszok. A sors kivételezettje lettem: nekem nem kellett külön engedély, hivatalos kegy ahhoz, hogy „tiltott” könyveket olvassak. Pázmány Péter egészen elvarázsolt…

– Az átkosban több történelmi regényt írt, melyek meg is jelentek. Miért volt jó művelni ezt a műfajt?

– Abban az időben a történelmi regény parabola volt, magyarul irodalmi példázat. A székelyek történetét nem tanították sem itthon, sem Magyarországon. Ilyen kis szeletekben adagolva a cenzúra is elengedte, na persze köszönhetően a Kriterionnak és Domokos Gézának is… Cseke Gábor, aki pár éve meghívott a könyvtárban működő olvasókörbe, ahol régi könyveimről beszélgettünk, jegyezte meg, mennyire fontos volt akkor az Idővallató című kötetemben a novellák végén közölt bibliográfia. Ez különben Egyed Péternek, a könyv szerkesztőjének volt az ötlete. Szokatlan és „titkos” eligazító irodalmi műben, de hasznos kiindulópont például helytörténészek számára.

– Szinte fél tucat gyermekirodalom-kötete jelent meg 2000 után. Igaz-e, hogy a gyermekek a leghálásabb olvasók?

– A gyermekek „hálája” közhely. Kevés kivételtől eltekintve ők nem választanak szabadon, a nevelők és szülők irányítják, sőt megszabják, hogy mit olvas(hat)nak. Az olvasni még nem tanult kisgyermek az illusztrációra figyel föl, a szöveg megismerése a szüleitől, az óvó nénitől függ, azaz, hogy ez utóbbiak mit tartanak jónak elolvasni esti meseként. A választás tehát a felnőtté, nem pedig a gyereké. A népszerűvé kikiáltott, ám bugyután semmitmondó beszélő buldózer, a mesebeli robotember, a bárgyú jó-sárkány kedvesek a maguk módján, a divatos nevelési elvek szerint erőszakmentesek is, ez ma – a nagy klasszikus mesemondókkal szembeállítva – egyféle fő célja lett a meséknek, de nem tanítanak meg a gonosz legyőzésének szükségességére… a valóságos világ pedig tele van gonosz erőkkel, amelyek ellen nem elég az érzelmi sterilitás, majd később az edzőtermi gyúrás, a fizikai erő, ha közben szellemileg védtelenek maradunk. A gyermek (nemcsak a gyermek!) akárhogy is csűrjük-csavarjuk szomjazza a mesét, szüksége van „a jó győzelmének” lehetőségére ahhoz, hogy biztonságban érezze magát a világban. Olykor talán túl egyszerű és sematikus a mesebeli jó és rossz elkülönülése, elválasztása, de így az „üzenet” is leegyszerűsödik, érthetővé válik, és ami fontosabb: szavak nélkül, megkerülve a dogmatikus nevelői parancsokat, könnyedén beépül a világ érzelmi átélésébe. Az igazi „tanmese” nem azt szajkózza (mint a rossz tanító vagy türelmetlen szülő), hogy légy jó, hanem példaképet ad ehhez.

– Egyik mesejátékát, a Csillala mestert be is mutatta a kolozsvári Magyar Színház 2009-ben. Hogyan fogadta a közönség és a szakma?

– A Csillala mester, avagy a csodálatos köpeny története az abszurd műfajába illeszkedve, karcolat formájában a Forrás-kötetemben jelent meg, majd bővítve a Pallas-Akadémiánál a Mesevonat-sorozatban. Tompa Gábor ötlete volt, merthogy a gyerekei nagyon kedvelték e mesét, hogy írjak belőle színdarabot. Menet közben Demény Péter megzenésített verseivel lett tarkább, gyönyörű díszletek és jelmezek születtek az előadáshoz. Két évig játszották. Volt, aki kedvelte, volt, aki talált benne kifogásolnivalót, azt például, hogy hogyan nevezhetnek ilyen nőies néven egy öreg szabómestert…

– Hetente találkozunk a Hargita Népe Műhely című irodalmi mellékletében tárcáival, amit szívesen olvasunk, sikere van, várjuk… Mit tesz a „tálcára”?

– Kultúrtörténeti érdekességeket, azaz „csizmát a konyhaasztalra” megspékelve (hogy az idei gasztronómiatörténeti írásaimhoz igazodjak) némi saját véleménnyel, kitekintéssel a társadalomra, az emberi természet bonyolultságára, a közvélekedéssel szembeni lázadására, egyéni és közösségi viselkedés-lélektanra. Állandóan eszünk – konyha az egész világ!

– Ön özvegye a drága emlékű Tőzsér Józsefnek, aki a hazai magyar könyves élet és könyvterjesztés legnagyobb egyénisége volt a Ceauşescu-rendszerben. Később megalakította a Pallas-Akadémiát (1993), amit haláláig vezetett. Kérem, foglalja össze Tőzsér József életútját. Na és mi a helyzet most a Pallas-Akadémiánál, amely a hazai magyar könyvkiadás egyik saját arcélű bástyája, s jelenleg is Ön a kiadó főszerkesztője?

– Szerencsésnek mondhatom magam, hogy része lehettem életének. Két könyv jelent meg róla: 1. Aki a könyveknek szolgál. A Tőzsér-postától a Pallas-Akadémiáig (2005). Ebben Nagy Miklós Kund interjúja Ernst Wildenbruch-idézettel indít: „Aki a könyveknek szolgál, az a szellemnek szolgál, aki a szellemnek szolgál, a világot szolgálja.” Ez a könyv Jóska hatvanadik születésnapjára készült 300 számozott példányban az Alutus Nyomda és a Gutenberg Műhely ajándékaként. Sajnos nem került könyvárusi forgalomba. Ez engem mindig nagyon bántott. A könyv persze gyönyörű, szakmailag kifogástalan, de „elitizmusa” – szebben fogalmazva: bibliofil volta – arra ítélte, hogy nem juthatott el a körön kívüli érdeklődőkhöz, vagyis népszerűsége behatárolt maradt… és ez, folyton úgy éreztem, nem talál Jóska jellembeli adottságaihoz, valahogy idegen az ő lényétől. 2. „Könyvkereskedőként legfontosabb elve már pályája kezdetén a személyesség megteremtése volt – írom a halála után általam összeállított könyv bevezetőjében (Tőzsér József könyves élete. 2017) –, vagyis az író és olvasó személyes találkozása, beszélgetése a könyv bemutatása kapcsán. Később, amikor magánvállalkozóként könyvkiadót, kereskedelmi hálózatot vezetett, ez kiegészült azzal a sokak által kárhoztatott (de sohasem az írók és vásárlók részéről) bizonyossággal, hogy »az olcsó könyv tartja el a drágát«. Ezért indított olcsó, fűzött, illusztráció nélküli zsebkönyvsorozatokat, igaz, hogy közben nem feledkezett meg a díszkiadású, gazdagon illusztrált ajándékozni való sorozatokról sem. Hagyatéka 563 könyv, aminek kolofonja így kezdődik: »A kiadásért felelős Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója«; tanulmányozható hagyatékába tartozik a Gyergyói Fogyasztási Szövetkezetek Könyvrészlege, a Hargita Megyei Könyvterjesztő Vállalat, a Pallas Kereskedelmi Kft., a Kriterion Alapítvány, az Erdélyi Fiatalokért Alapítvány, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó és Könyvkereskedés okmánytára, kuratóriumi munkássága az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány vezetőségében; az óriási levelezés; a kitüntetések, díjak, emléklapok, oklevelek; az 1969–2013 közötti évek határidőnaplói, noteszei, amelyekből teljességgel hiányzik mindenféle magánéleti utalás és vonatkozás, azonkívül, hogy az első oldalra gyakran beírt valamilyen mottót, élete utolsó éveiben többször is a Bethlen Gábor-idézetet: »Nem mindig lehet megtenni, amit kell, mindig meg kell tenni, amit lehet.« A következő oldalra nevét és a lakcímét, valamint a telefonszámát, ha esetleg elveszítené a füzetkét, hát a becsületes megtalálónak, később azt is, hogy cukorbeteg – mégis: mintha nem is az ő személyes életének története lenne, hanem kizárólag a magyar Könyvé.” Ezt a könyvet, így utólag, rövidnek és hiányosnak érzem.
Könyveim közül kedvence volt Az ember bolond természete című Kájoni-regényem és e történettel a „túlélni és megmaradni” életparancs. A Fehér-patak útja című regényem is kedvence lehetett volna. Ő volt az első kéziratolvasóm, fejezetenként, oldalanként, ahogyan készült a regényem, és mindig neki dedikáltam az első még nyomdaszagú példányt. A kiadóról ma: az idén januártól végképp nyugdíjba mentem. A kiadó örökösei apjuk után Tőzsér László és Tőzsér Zsolt. Mindketten bizonyítottak már apjuk életében a könyves szakmában. Erre Jóska nagyon büszke volt. Nagy szeretettel támogatta Lacit a Gutenberg Nyomda és a Kiadó alapításában, de távol állt attól, hogy megpróbálja a maga képére formáltatni. Ezt egy „példabeszéddel” szeretném megvilágítani. Különben igaz történet. A 90-es évek elején Jóska, Laci meg én Bad Wörishofenben elsétáltunk a híres-neves Sasfészekbe. Szó sincs semmilyen átvitt értelemről: ez egy valódi, élő sasfészek és sólymászat volt, Herbert Schmidt Falkenmeister (sólymár) magánbirtoka. Elmesélte, hogy nincs olyan sas vagy sólyom a kertben, amelyet időnként szabadon ne engedne. Sokszor száz kilométerre is elrepülnek, föl a hegyekbe, aztán egy-két nap múlva visszatérnek. Sorra oldozta el ezeket az óriási ragadozó madarakat, tipegtek utána, majd egyáltalán nem sietősen, inkább lustán felrepültek, köröztek a fejünk felett, és eltűntek a kék távolságban. A bemutató végére egy sem jött vissza, csak a sólymok – hívásra, és feltűnt a magasban, mint megtudtuk, egy hete szabadon bocsátott sas, ami egyelőre nem szállt le. Körözött, mintha csak megnézte volna, megvan-e még az otthona. A legizgalmasabb és töprengésre késztető azonban a Schmidt család filozófiai mélységű jelmondata volt, amit sohasem felejtettem el: „Vannak emberek, akik ismerik azt a legfőbb művészetet, hogy úgy kössenek magukhoz másokat, hogy közben nap mint nap megadják nekik a legnagyobb szabadságot is.”

– Egyik legsikeresebb regényét, a Márványkáoszt így kezdi: „Isten és közöttem állok én.” Ki az az én, aki egy keskeny pallón halad keresztül?

– Ez az „én” nyilván több, mint a kérdőívek rovatában a neve, nemzeti hovatartozása, családi állapota stb. Még egy papírszalvéta-gyűjtő hobbit is többre értékelek és inkább az „én”-hez tartozónak gondolok, mint ezt a mai én-központú nyughatatlan elégedetlenséget, menekülésszerű futkosást a világban, amit utazásnak neveznek, és hol divatból, hol áldozatok árán, de úgy ítélnek meg sokan, hogy egyféle énfejlesztő tréning. Ilyen a digitális jelenlét is valamilyen közösségi oldalon, nagy általánosságban – tisztelet a kivételnek – mindez pótcselekvés, a részvétel felületes, nem igazi, mert ott van ugyan az illetőnek a neve, nem ritkán a fizikailag meghatározható személye, de mindez hazugság, mert hiányzik mindenféle saját szellemiség, maga az emberi részvétel. Példának okáért szerintem ezt igazolja az a tény is, hogy az ilyen utazgatók élménybeszámolóiból teljességgel hiányzik a megismételhetetlen élmény, az igazi személyesség, egy olyan apróság, hogy megszólítanának egy odavalót, és elbeszélgetnének vele, ha másról nem, legalább az időjárásról. Különállásuk, magavédésük valamilyen idegenséggel eltelt és szemlélt állóképpé silányítja az akármilyen egzotikus tájat és ott élő embert is. Egocentrizmus, önzés, unalom, elidegenedés, annyi mint lemondás a megteremthető lelki harmóniáról. Az „én”, akit én tisztelek, mégis mindenkiben ott van. Meghatározhatatlan belső térkép ez, ami eligazít, ha hagyjuk érvényesülni. A térkép léptéke az őszinte figyelem: önmagunkra és másokra. Gyermekkoromban, csíkszeredai, azaz kisvárosi környezetemben is, mondhatni, ismeretlen, sőt elítélendő fogalom volt, amit manapság egyre gyakrabban hallok, hogy valaki unatkozik. Most jól jön az a kevésbé választékos szókapcsolat, hogy unja magát. Sajnálatra méltó, vagy csak örömtelen az, aki képes saját magát megunni?! És persze magán kívül – magánkívül – valójában a körülötte lévő világot madárdalostól, erdőstől, árvíztől, égzengéstől, termékeny magánytól… amúgy mindenestől. Még jó, hogy van a fészbuk, ahová posztolhatja az ezervalahányadik szelfijét, amit ezervalahányan lájkolnak. Az emberek iránti empátiája kimerül abban, hogy megkönnyezi a szappanopera ártatlanul szenvedő hősnőjét, de sajnos nem veszi észre szomszédjának éhezését, magányát, gyászát, nyomorúságát. Ez az álságos, hamis, színlelt én áll Isten és az ember között. Bizony! Bizony! Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta! Ne menj arra, kisangyalom, mert leesel róla…

– Gyönyörű emlék-képek várják az olvasót A Fehér-patak útja (2016) című önéletrajzi regényében és visszaemlékezéseiben. Hol van ez a Fehér-patak?

– A Fehér-patak a regényben van. Na, jó! Az igazsághoz hozzátartozik, már a regény megjelenése után hallottam, olvasása után mondta valaki, van egy ilyen nevű valóságos patak Ditró mellett. Én alapjában véve nem tartom sem önéletrajznak sem visszaemlékezésnek. Tagadhatatlan ugyan, hogy „rólam” szól, de úgy, ahogyan minden írásom, még azok is, amelyeknek szereplői testi valójukban évszázadok óta porladnak. Minden alak fiktívvé válik, mihelyt novella- vagy regényhőssé lesz, de kétségtelen, hogy az én töprengéseimet „éli” meg az általam teremtett képzeletországban. Talán a Fehér-patak útja halmozottan ilyen. Bővében vannak valóságos elemek, sokszor egy-egy félmondat csupán, egy emberi gesztus, de olyan események is, amelyek ismerősek mindenkinek, aki ezeken a tájakon él. Röviden: nem kulcsregény. A szereplők nem azonosíthatók élő személyekkel, és az első személyben mesélő regényalak sem a tükörképem, ám mind az ő, mind író-unokatestvérének (nincs is hasonló unokatestvérem!) gondolatait, töprengéseit magaménak vallhatom. A regényalakok mindannyian a saját regénybeli életüket élik. Visszatérve az előbbi kérdés keskeny palló motívumára: átmegyek ezen a pallón a fikció világába, talán némiképp azonosulok is az ott életre keltett alakokkal, de szerencsémre vissza is tudok jönni. Ha ott ragadnék, az már nem alkotómunka lenne, hanem kezelésre szoruló, kényszeres elszakadás a valóságtól. A valóság adott, de tőlem függ, hogy mit fedezek fel belőle, milyennek látom.

– Milyen díjakat és elismerést kapott élete folyamán?

– Nem hivatalos kitüntetések: Számomra szívet melengető elismerés, ha egy-egy könyvem megjelenése után közeli vagy távoli ismerősök megállítanak az utcán, vagy egyébként közömbös hivatalokban a nevem hallatán elmosolyodnak, elmondják, olvasták valamelyik könyvemet, követik a sorozatomat az újságban, és ez meg ez tetszett, segített átvészelni egy nehéz időszakot. A díjak, kitüntetések reklámok és reklámarcok világában ez csöndes, ünneplésmentes, őszinte örömmel tölt el, köszönettel tartozom érte.
Három hivatalos díjat említek meg: A Magyar Köztársaság Oktatási és Kulturális Minisztériuma: Pro Cultura Hungarica, 2008; EMKE: Szolnay Sándor-díj (Tőzsér Józseffel közösen), 2010; Hargita Megye Tanácsa: Kájoni János-díj, 2015

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.