Szegény ember

44

A szegény embert még az ág is húzza. Gyakran hallani ezt a szólást, mikor egyik baj jön a másik után. Avagy a szegény embert még a légy is jobban csípi. Most minket a járvány sújt. S mivel fél év sem volt elegendő, hogy rákészüljünk a kórral való küzdelemre, most a légy is jobban csíp. Eleinte nemzeti büszkeségtől dagadt a keblünk, hogy lám-lám, nálunk nem tombol a gyilkos kór, mert mi fegyelmezettek vagyunk, megnyomjuk szépen otthon az ülepünket, nem koslatunk, ha kell, ha nem, annak rendje-módja szerint kezet mosunk, nem ölelkezünk, nem nyomunk egymás arcára cuppanós puszit, nem járunk se misére, se búcsúra, se színházba, se meccsre, de még kocsmába sem, mert mi tudjuk, hol ess bé. S közben a szomszédos Suceava megyében, s odabent a Regátban hulltak az emberek, mint ősszel a legyek, mert ők ugyebár fegyelmezetlenek, kevésbé törvénytisztelők és szabálykövetők, netán a higiéniai szabályokkal is hadilábon állnak, ráadásul még összevissza hazudoznak, mikor külföldről hazatérnek – s még hosszasan soroltuk a sztereotípiákat. S a számok látszólag a mi ügyességünket, kiválasztott voltunkat igazolták. Alig volt elvétve egy-két fertőzött, a gócpontokat jól körül lehetett írni és szükség szerint elkülöníteni. Holott nem mi voltunk a szépek, az ügyesek, az okosak és a kiválasztottak, csak éppen később ért el minket a kór, mint ahogy később ér el a mi völgyeinkbe sok más egyéb, a modernizációtól a világválságig vagy a járványokig. Az első lazító intézkedések után itt is szép lassan, de biztosan kezdett terjedni a vírus, eleinte egyenletesen, de folyamatosan nőtt a fertőzöttek száma, ahhoz, hogy az elmúlt két hétben hatványozott legyen a növekedés. S közben kiderült, hogy nálunk is tombol a gyilkos kór, mert mi sem vagyunk fegyelmezettek, nem nyomjuk meg szépen otthon az ülepünket, koslatunk, ha kell, ha nem, el-elmulasztjuk a kézmosást, fertőtlenítést, ölelkezünk, egymás arcára cuppanós puszit nyomunk, misére járunk, de inkább kocsmába, mert mi tudjuk, hol ess bé. S azt is tudjuk – jobban mondva sokan tudni vélik –, hogy a vírus kamu, nem létezik, vagy ha igen, akkor a világméretű összeesküvés szabadította, s különben is pénzt kap, aki fertőzöttnek vallja magát. A kedvencem ebben a műfajban egyik, koronavírus-fertőzésen átesett politikus Facebook-bejegyzése alá írt komment: „Én olyanra nem szavazok, aki hisz a vírusban.” Már nem emlékszem a szerző helyesírására, így nem tudom, híven idézem-e, de a bejegyzés jelentése, tartalma ez volt. Nos, az elmúlt két hétben a napi tizen-huszonvalahány új eset hirtelen negyven-ötvenvalahányra duzzadt, ahhoz, hogy tegnap elérje a 94-et. Egy akkorka megyében, amelynek lakossága kisebb, mint Kolozsvár vagy Brassó városok lakossága… S egyre több ismerősünkről, barátunkról tudjuk meg, hogy kórházban van, hogy állapota nem rózsás, s nem kevesen vannak azok, akik már részt vettek a járványban elhunyt családtagjuk, rokonuk, ismerősük temetésén. Tehát nagy a baj. S egyre növekszik. S nem elég nekünk a járvány, még a saját butaságunkkal, tudatlanságunkkal, kivagyiságunkkal, előítéleteinkkel is meg kell küzdenünk – félelmeink, aggódásunk mellett. Mert hát, ugye, szegény embert még az ág is húzza.

Hozzászólások lezárva.