Szabó K. Attila – Éj száll a Hargitára

77

A leáldozó Nap szelíd fénye
bíborfátylat vetít az égre.
Langy szellő lebben,
az avar megzörren,
halványul a fák árnyéka,
nő a rengeteg homálya.
Rigó, gerle, cinkecsalád
visszaszáll meleg fészkére,
s mint kik rég nem látták egymást,
keveset még cseverésznek.
Nyúl, szarvas, őz egyéjszakás
puha nyugvóhelyet talál,
s félálomban szundikálva
a felkelő napot várja.
Valahol messze pásztor kurjant,
kutyája – ébert mímelve – vakkant,
s mintha harsány kürtszó volna,
a fenyves oldal visszhangozza.
Aztán – szinte észrevétlen –
mindent átölel a csend:
szellő se lebben,
avar se zörren,
csak a csermely énekel;
az erdő már szendergőben,
majd mint a gyermek anyja ölében
az ős-csend bölcsőjében
álomba ringatja magát:
adjon Isten jó éjszakát!
Ám csalóka a végtelen nyugalom,
törvényét nem adja fel a vadon:
éji vadászatra indul,
farkas, medve, róka, hiúz…
Mélyen alszik a Hargita,
lélegzése a fenyves zsongása.
Fölötte csillagmiriád
örökkön vigyázza álmát.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek