Sózd, borsold, fűszerszámozd!

Csizma a konyhaasztalon 56.

52

Azaz jól megtrágyázd, azután add fel az asztalra, vagyis tálald. Közismert, hogy a szavak használata az idők során jelentésváltozáson mehet át. 1654-ből datálható írásos emlékkel a trágyáz szó mai ismert értelme, ám az 1664-ből származó, ugyancsak írásos adat szerint a megtrágyáz jelentése az is, hogy megfűszerez valamilyen ételt. Úgyhogy régi szakácskönyvekben nyilván ez utóbbi értendő. Na és a borsold azt jelenti, hogy szórd meg borssal, a fűszerszám pedig fűszerre rövidült. Néhány ötlet arra, mit hogyan trágyázz, az első nyomtatott magyar nyelvű szakácskönyvből, Tótfalusi Kis Miklós Szakács mesterségek könyvecskéjéből (Kolozsvár 1698): „gyömbér és nádmézből [cukor] trágyát csináltass, hogy fel akarod adni, az trágyával meghintsed, mert az régi mesterek ezzel így éltenek, az mostaniak nem szeretik, azt költötték, hogy igen drága”; vagy: „egy mázas tálat vagy réztálat meg kell vajazni, és töltsd abba a tálba [a főtt húst], és azután azon tálban a szénen süsd meg szép pirosan, trágyázd meg, és add fel”; vagy: „trágyát is csinálj hozzá, gyömbérest. Az trágyát úgy csináld, hogy két annyi legyen az nádméz, mint az fahéj vagy a gyömbér. Az rántott cipót [pirítós kenyér] hintsd meg erősen ez trágyával” stb. A fűszerek igen változatosak voltak, ma is tanulhatunk a régiektől: fenyőmag, bors, szerecsendió, kakukkfű, torma, zsálya, majoránna, fokhagyma, sáfrány, gyömbér, tárkony, kapor stb. Ezek a mindennapi főzés fűszerei voltak, nemcsak az ízesítésben volt szerepük, hanem az ételek tartósításában is. A füstölés, szárítás, sózás, pácolás és fűszerezés tudománya nemcsak ínyesmesterség volt, hanem a konzerválás ismerete is. Az ételek, ha elromlanak, de mégis elfogyasztjuk, megbetegítenek. Ha a szavak romlanak el, észre sem vesszük, romlottan is fogyasztjuk, vagy arrébb lökjük, esetleg még benne vannak a passzív szókincsünkben, értjük, felismerjük, de nem használjuk, na és kit érdekel, ha teljesen elenyésznek. A nyelvészek régi írásokban, okmányokban felfedezik őket, okadatolják, magyarázzák, értelmezik, de hát elenyészett s kész! Az igazi költők nemcsak tudják, érzik is, hogy a szavaknak is van íze, maguk is fűszerek… József Attila így versel: „Moshatja vér is – ilyenek vagyunk. / Új nép, másfajta raj. / Másként ejtjük a szót, fejünkön / másként tapad a haj. / Nem isten, nem is az ész, hanem / a szén, vas és olaj…// A költő ajkán csörömpöl a szó, / de ő (az adott világ varázsainak mérnöke), / tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát” (A város peremén). „Enyészet és tenyészet…” – kezdődik a Magyar Nyelvőr 1897. évi beköszöntő cikke. 1897 Vajda János halálának éve is, egy esztendővel korábban jelent meg Magyarság és nemzeti önérzet. Kóros áramok (Bp., 1896) című könyve, amit Kerekes György ismertet az Irodalom-rovatban. Vajda Jánost költőnek tudjuk, a nyelvművelő cikkei kevésbé ismeretesek. Hétről hétre írta ezeket négy-öt újságba, sokáig ez volt szerény jövedelmi forrása a megélhetéshez. Nagyon magányos volt, magánéletében is boldogtalan és csalódott ember. 1848 után teljesen elszigetelődött, úgy gondolta, hogy az újabb forradalom megszervezése már lehetetlen, ezért írótársai a ’48-as eszmék árulójának tekintették, és mivel más véleményen volt, mint a többség, hát szinte teljesen kiközösítették. Említett könyvének számottevő része a magyar nyelv romlásával foglalkozik. „Szellemi önállóságunk legfontosabb kifejezője: nyelvünk is a legnagyobb mértékben elkorcsosult” – írja. Vajda csendes visszavonultságában is éber figyelemmel kísérte a közéletet. Az általános közönyben voltak olyanok is, akik felismerték gondolatgazdagságát, tisztelték a munkásságát. „A Nyelvőr – írja Kerekes – évtizedek óta s újabban ismét újult erővel küzd nyelvünk megtisztítása, fejlesztése érdekében. A költők közül az elmúlt évtizedekben Arany János csatlakozott e mozgalomhoz és a nép nyelvének alapos megfigyelésével, kiváló meggyőző erővel fejtette ki nézeteit. Legújabban azonban Vajda volt az első s mondhatni az egyedüli, aki fölemelte harsány szavát, s eddig egy költőnél sem tapasztalt hévvel és buzgalommal tette magáévá e szent ügyet.” Vajda jelentőséget tulajdonít olyan politikailag közömbösnek vélt, de műveltséget fitogtató szokásnak is, hogy a vendéglői étlapok mindenhol németek és franciák. A tudományosságtól pedig kéri „hogy nyelvünk csábítóan kellemes, hangzatos legyen és képességgel bírjon az összes tudományos szakmák és a gyakorlati élet minden ismeretének, tárgyainak kifejezésére”. Na, igen! Mi az, ami ma nem hajaz minderre?!

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek