Simófi Annamária – Nincs menekvés?

98

Mentesíthet a vágy a bűn terhe alól, ha szép?
Nem jogos-e a bánat, ha lelkem nem él?
Meddig kínzol még mondd, meddig fájsz?
Meddig téped lelkem meggyötört árbócát?
Engedd szabadon elmém gyilkos, fekete méreg,
mélyen sújtó átok, keserű epe, te féreg.
Hadd menjek magam, hadd siessek innen el,
hogy ne legyek játék többé, s ne vesszek végleg el.
Hadd mentsem szánalmas, gyámbászott életem,
büszkeségem csonkját, kivájt szívemet.
Csak hagyj menni, kérlek, hogy vissza se nézve
lobogjon hajam s lelkem a kósza szélben.
Hogy távolról nézzem, ahogy utolsó dobbanásán,
haláltáncot lejtesz érzelmem ledőlt várán.
Hogy még egyszer lássam kihullni kezemből,
mutasd meg, hogy győztes nem lesz a vesztesből.
Ismételd el újra, hogy nem vagyok elég jó,
mutass rá a hibákra mielőtt elnémulsz.
Bizonyítsd, hogy gyenge s keserű lett szívem,
hogy méregbe áztatott, pirosra festett vérem.
Hogy nem vagyok semmi, hogy nem jár nekem öröm,
hogy amit benned láttam, nem valós, de örök.
Vagy engedj, hogy vigyem maradék életem,
vagy azt a poklot, ami lett mindenem.
Mindenem s semmim, mert fáj a boldogság,
fáj a jövő, a múlt, s fáj az igazság!

A cikk a Hargita Népe március 21-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.