Sebtapasz

38

Örömmel és szeretettel gondolok vissza a legtöbb tanáromra, mert két sztrájk között igazán érdekes, izgalmas órákat tartottak. Sőt néha még sztrájk ideje alatt is.
Tegnap Kárpát-medencei szintű – és még azon is túli – felolvasómaratont szerveztek Csíkszeredából, ma pedig országos szintű sztrájkőrséget tartanak Bukarestben. Mindkettő szorosan kapcsolódik a pedagógusok munkájához: a folyamatos és jogos panaszkodás, illetve – a felolvasómaratonhoz hasonló, színvonalas rendezvényeken való részvételnek köszönhetően – a pénzben nem mérhető, de talán annál is értékesebb elégtétel.
Amikor iskolás voltam, rengeteget sztrájkoltak a tanáraink. Mert rengeteg okuk volt rá. Mi pedig – jó diákokként – üdvözöltük ezeket a megmozdulásokat, mert a szabadfoglalkozás többet ért bármilyen izgalmas tanóránál.
Eltelt azóta vagy húsz év, és hála istennek sok minden változott, de a sztrájkok sűrűsége nem igazán. Kívülről nézve úgy látom, hogy nagyvonalakban az oktatási alternatívák iránya jó, de a szinte évszakokkal változó tanügyminisztériumi vezetés és az egymást sűrűn követő forradalmasító törekvések visszás helyzeteket szülnek. És az elanyagiasodás felé vezetnek.
A fizetések sokkal jobbak, mint voltak, a béralap viszont nem nyújt garanciát. Ez a helyzet nemcsak a tanügyből ismerős: az utóbbi években több területen a látványosan megemelt fizetésekre gyorsan kiürülő pénzkeret rúgta rá az ajtót. Ezeket nagyrészt megoldották ugyan, de a megoldáskeresésben a ráció helyett a kényszer diktált. A folyamatosan rosszul keresők számára olykor-olykor az volt az üzenet, hogy legyenek szolidárisak a náluk kétszer annyit keresőkkel, mert alig van, amiből megfizetni őket.
Van két terület, amelyet sosem lehet kellő mértékben finanszírozni: az egészségügy és a tanügy. Ha az ezekben dolgozókat nem tudja becsülettel megfizetni egy ország, onnan a népesség elvándorol. Ennek isszuk most is a levét. Ha becsületes oktatásunk és egészségügyi ellátásunk lett volna, akkor a gazdasági lemaradás kevesebbeknek fájt volna annyira, hogy kalapot emeljenek és elhúzzanak. Az orvosaink most már jól keresnek, és viszonylag a pedagógusaink is. De egy régóta várt nagy ráfordítás után elkezdünk tengeralattjárókra vágyni ahelyett, hogy – például – befejeznénk az említett két területen a Nyugathoz való felzárkózáshoz elengedhetetlen finiszmunkákat. A sebre rácsaptak egy nagy sebtapaszt, és látszólag nem törődnek vele, hogy helyenként azért még vérzik…
A ma sztrájkőrséget álló tanárok esetében egyebek mellett régiségi és fokozati szempontokat nem vettek figyelembe, ezzel a legjobbak érdemeit veszik semmibe. Kétségtelen, hogy az igazán jó pedagágus nem pénzért dolgozik, hanem a diákokért.
De az is kétségtelen, hogy rengeteg kritika éri őt a szülők részéről, és ez bizony „a mi időnkben”, 15-20 éve még nem így volt, ennél is régebben meg pláne. Önkritika nélkül tátjuk ki túl nagyra a szánkat, ezzel pedig kiirtjuk a pedagógusból a nevelőt, a papból a lelkipásztort, a közszolgából a szolgát. És a fogyatkozó elhivatottság helyébe anyagi elvárások fészkelik be magukat, ezzel egyre fontosabbá válik a fizetés. A fizetésnek pedig van egy olyan tulajdonsága, hogy ha megemelik, akkor még jobban meg kellene emelni.
Megértem a tanárok felháborodását. Ugyanakkor attól tartok, hogy ha neveltebb, kezelhetőbb gyermekanyagot küldenénk a kezük alá, a kevesebbel is megelégednének. Csak hát a szülők jelentős része inkább hárít, a kormány pedig inkább pénzzel oldaná meg azt is, ami nem anyagiakról szól. Félek, hogy hosszú távon a tanárainkból pénzért dolgozó tanügyi robotokat csinálnak, és a felolvasómaratonhoz hasonló pluszok néhány évtized múlva motiváció hiányában elmaradnak.

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.